»A legfontosabb kérdésekre nincsenek válaszok«

Péter Zsuzsanna

>Amikor beköszön a hűvös, esős őszi idő, olyankor legjobb az otthon melegében zenét hallgatni, filmet nézni vagy egy jó könyvet olvasni. Ráadásul a közelmúltban zajlott két fontos könyves esemény – a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál és az Országos Könyvtári Napok –, így figyelmünk fókuszába írás és olvasás, író és olvasó került. De nemcsak ebből az apropóból kerestük fel a kerületünkben élő író, költő, műfordító Krusovszky Dénest, hanem mert ő a szerzője a 150 éves főváros tiszteletére készülő Budapest Nagyregény II. kerületi fejezetének. Beszélgetésünk elején erről a különleges kulturális projektről kérdeztem.

– Nagyon örültem, amikor felkértek, hogy vegyek részt a létrehozásában, és mivel minden szerző három kerületet is megjelölhetett, amelyhez kapcsolódása van, nagyon izgultam, hogy végül a II. kerület legyen az enyém. Nemcsak azért, mert jelenleg itt lakom a családommal, hanem mert a II. kerület földrajzilag, társadalmilag és történetileg is rendkívül sokszínű, izgalmas városrész. Azt is rögtön tudtam, hogy a helyszín Pesthidegkút, azon belül is a nyolcvanas években létrehozott mozgássérült-lakótelep lesz, amelyről újságíróként korábban már írtam.

Miért esett éppen erre a választása?
Ez egy nagyon érdekes és egyedülálló pontja a kerületnek, és az ott lakók sorsa már az első regényem (Akik már nem leszünk sosem) írásakor is a látószögembe került. Akkor az izgatott, hogy hogyan kapcsolódott a gyermekparalízis járvány az ’56-os eseményekhez. Ehhez találtam egy olyan figurát, aki gyermekként éli át mindkettőt, egy túlélő, aki egész hátralévő életére vastüdőbe kényszerül. A témához akkor rengeteg anyagot gyűjtöttem, és megtudtam, hogy a fertőzés áldozatai közül sokan a Marczibányi téri intézetbe kerültek, pontosabban ott egy női rehabilitációs intézet működött, a férfiak számára pedig Pesten volt egy hasonló központ. A későbbiekben azután részben a Marczibányi térről költöztek ki az első lakók a pesthidegkúti mozgássérült-lakótelepre. Szomorú sorsuk ellenére ezek az emberek önálló, független életet élhettek és élhetnek, ráadásul nagyon szép környezetben: egyforma, kedves kis épületek, előttük virágos kert. Látszik, hogy az ott élők szeretik és vigyázzák lakóhelyüket. Többször beszélgettem lakókkal, rengeteg izgalmas történet van itt.

Ezeket olvashatjuk majd a nagyregényben?
Ezekből villantok fel mozaikszerűen valamennyit. Amikor leadtam a II. kerületi fejezet szinopszisát, a szerkesztő figyelmeztetett, hogy ebből egy egész regényt lehetne írni, itt viszont csupán négy-öt oldalnyi fejezetre van lehetőség. Húzni kellett, de az egyik szereplőt, akit egy valós személyről mintáztam, mindenképpen meg akartam tartani. Ő a görög származású festő és költő, Szidu Evdoxia, aki az elsők között költözött ki a Marczibányi térről. Kislányként a görög polgárháború elől menekülve a Vöröskereszt segítségével került Magyarországra, ahol ő is elkapta a gyermekbénulást. Élete végéig a mozgássérült-lakótelepen élt, a közösség egyik központi embere volt, alakját emléktábla őrzi a lakótelepen. Az ő életéből merítettem inspirációt, bár a komplex történetet, amelynek személyes tragédia, politika és történelem is része, a Budapest Nagyregény kereteiben nem lehet megírni.

Nem nehéz lemondani a megtalált és valóban izgalmas történetekről a terjedelmi megkötések miatt?
Rendkívül nehéz, főleg egy ilyen gazdag élet esetén. Ugyanakkor örülök, hogy egy olyan jelentős kiadványban villanthatok fel ebből valamit, ami maradandó emléke lesz a főváros 150. születésnapjának. Ez az epizód talán segít abban, hogy Szidu Evdoxia alakja ne merüljön feledésbe.

A Budapest Nagyregény 23 fejezete a főváros 23 kerületéről szól, minden részt más-más szerző ír. Összehangolták valamennyire az írásokat?
Nem könnyű vállalkozás egységes anyaggá gyúrni 23 fejezetet, amit 23 író a maga nyelvén mesél el, de fontos szempont volt, hogy ne antológia készüljön, hanem regény. Igazán nehéz dolguk a szerkesztőknek volt, akik átlátták a regény egészét és törekedtek arra, hogy legyenek közös pontok, utalások, egyfajta egyensúly, hogy bizonyos történelmi korok ne legyenek túl- vagy alulreprezentálva. Velünk rendszeresen konzultáltak, és ahol úgy érezték, két történet rímel egymásra, javasolták, hogy bizonyos elemeket vegyünk be a fejezetünkbe, ami átvezethet egy másikba. Néhol neveket kellett megváltoztatni, hogy ne legyenek névazonosságok – zavarba ejtő lett volna, ha például Imre bácsi minden kerületben felbukkant volna.

Az írás alapvetően magányos műfaj. Milyen volt most írótársakkal együttműködni?
Izgalmas, bár eleinte egy kicsit tartottam tőle, hogy mennyire tudok csapatjátékosként működni; ez valószínűleg minden írónak alapproblémája.

A könyvfesztiválon nemcsak a nagyregény kapcsán hívták beszélgetésre, hanem az idén megjelent Levelek nélkül című új regényéről is szó esett.
Számomra és a kiadó számára is örömteli, hogy sokan megvásárolták az új könyvet. Ennek részben az is oka lehet, hogy az első regényemnek váratlanul nagy sikere volt, ami bizalmat előlegezett a másodiknak. Szerencsére, úgy tűnik, hogy „saját jogán” is veszik a másodikat, amit a nyári ünnepi könyvhét óta még mindig nagy érdeklődés övez.

A siker titka szerintem az, hogy a könyveiben leírt gondolatok, érzések, szorongások nagyon sokunkra jellemzőek. Hőseiben magunkra és környezetünkre ismerhetünk.
Ezek a súlyos, társadalmi fenyegetettséget hozó kérdések foglalkoztatnak engem is. Csupán öt év telt el a két regény megírása között, de sok minden megváltozott. Egyre átélhetőbb lett a klímakrízis, megjelent a Covid, kitört egy háború a közelünkben. Az ezek okozta sokkhatás nyomai jelennek meg az új könyvemben. Elbizonytalanodtunk ebben a világban, sok olyan kérdés merül fel, amire nincsenek válaszok, miközben azt érezzük, hogy ezek lennének a legfontosabb kérdések. De vajon, hogy tudunk élni ebben a bizonytalanságban? A Levelek nélkül arról szól, hogy hogyan tudunk egy abszurd helyzettel (itt azzal, hogy egy kisváros fái tavasszal ledobták leveleiket) kibékülni; hogyan találjuk meg egy abnormális életben a normalitás esélyét. A főhős, egy gimnáziumi tanár, ezekre keresi a választ. Úgy érzem, a bizonytalanság korunkban egy sokkal erősebb tapasztalat, mint maga a krízis. Jó példa volt erre a világjárvány, amikor azt mondtuk, hogy soha többé nem lesz olyan az élet, mint előtte, és most azt látjuk, hogy de: szinte mindent pontosan ugyanúgy csinálunk, mint 2020 előtt. A társadalom kezd megfeledkezni az egészről, mintha nem tanult volna semmit ebből a traumából. Azt hiszem, valami hihetetlen életösztön viszi előre az emberiséget, amikor világégést, természeti katasztrófát és mindenféle szörnyű pusztítást maga mögött hagyva, lép és él tovább.

A regényben sem kapunk konkrét választ, maradnak a kérdések vagy inkább – ahogy ön fogalmazott egy korábbi interjúban – a párbeszéd író és olvasó között.
Az irodalom a párbeszéd egy formája, ahol a szerző, az olvasó és a könyv egy sajátos – ha mondhatjuk így – trialógusban van egymással. Magam is az olyan könyveket szeretem, ahol úgy érzem, meg vagyok szólítva, egyenrangú partner vagyok, az értelmezésemre kíváncsi a szerző. A jó irodalom nem kinyilatkoztat, hanem problémákat vet fel, továbbgondolásra inspirál – erre törekedtem én is a regény írásakor.

Gyakran halljuk, hogy ma már alig olvasnak az emberek, csak a híreket pörgetik az interneten, elolvassák a címeket, képaláírásokat. Ön szerint van még igény a problémafelvető és elgondolkodtató irodalomra?
Az irodalom valóban sokkal lassabb, ráérősebb, ugyanakkor nagyobb mélysége van, és fontos dolgokról beszél – ez a kortárs irodalom nagy lehetősége. Én úgy tapasztalom, hogy az internet nem építette le a regényolvasást, sőt egyre nagyobb igény mutatkozik a nagy lélegzetvételű, akár szórakoztató, akár szépirodalomra. A problémát most leginkább abban látom, hogy mint minden más, a könyvhöz és általában a kultúrához való hozzáférés is rendkívüli módon megdrágult, sokan – talán éppen azok, akik leginkább szeretnék – nem jutnak hozzá. Erre feltétlenül kellene valamilyen megoldást találnia a társadalomnak. Sajnos, a jelenlegi kultúrpolitika ideológiai alapon működik, holott nem az lenne a feladata, hogy témát adjon, hanem hogy minél szélesebb körben tegye mindenki számára elérhetővé a kultúrát.

Fotók: Téglás Zoltán

Az interjú eredetileg a Budai Polgárban (2023. október 29.) jelent meg