Posted by Nagyné Kiss Tímea
>2023. január 9-én hétfőn, az új év első tanítási napján, 21 év után lemondtam a pedagógus közalkalmazotti jogviszonyomról.
Hosszú út vezetett idáig. Egész életemben nyílegyenes volt az utam. Az első emlékem arról, hogy tanár akarok lenni, kilencéves koromból van, amikor a tornatanárom nekem szegezte a kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Habozás nélkül vágtam rá, hogy tanár.
Tulajdonképpen nem is emlékszem olyanra, hogy valaha is mást akartam volna csinálni (leszámítva, hogy ovis koromban királylány szerettem volna lenni, de az sajnos nem jött össze). Nem azért mentem tanárnak, mert nem vettek fel az orvosira, vagy mert büdös a munka és pedagógusként van „3 hónap” nyári szabadság (haha). Nekem ez sosem a „B” terv volt. Ez volt az álmom és nem is tántorított el ettől soha semmi. Egészen mostanáig…
Mind látjuk, halljuk, tapasztaljuk az országban végbemenő kedvezőtlen változásokat. Nem csak az oktatást érintik ezek, tudom én is. Beszélhetnénk az egészségügyről vagy a szociális szféráról is, de engedjétek meg nekem, hogy most a személyes fájdalmamat öntsem szavakba. Mert ez az. Fájdalmas döntés feladni az álmaidat, azt, amit szívvel-lélekkel csinálsz és amiben jó vagy, mert úgy érzed, ezt így már nem tudod tovább csinálni. Mert erre kényszerít a hatalom. Nincs fék, és sokan még mindig nem félnek, miközben teljes sebességgel rohanunk a szakadék felé. Most biztosan mosolyognak páran, vagy épp csúnyán néznek gondolva, hogy nagy szavakkal dobálózok, de a helyzet az, hogy ebben nincs semmi túlzás.
Az elmúlt egy évben az oktatás végleg összeomlott. Nem elhibázott döntések sorozata vezetett idáig, ami bármelyik kormánnyal megeshet (amúgy nem, de ebbe most ne menjünk bele), hanem tudatosan, szándékosan rombolták porig. Ezért aztán ne legyenek illúzióink: eszük ágában sincs helyrehozni ezt. A problémákat mindenki, aki kicsit is törődik az oktatással és nyomon követte az elmúlt egy év eseményeit, jól ismeri már, ezért ezekre nem is térek ki. A következményekkel azonban mindannyiunknak számolnunk kell. Elvették a gyerekeink jövőjét.
Ízlelgessük a szavakat.
Elvették.
A gyerekeinktől.
A jövőt.
Erről pedig NEM a pedagógusok tehetnek. Nagyon nehéz árral szemben úszni hosszú éveken keresztül úgy, hogy még közben időnként rád dobnak egy sziklát is, ami lenyom a víz alá. A mindennapokban is fuldoklunk. Megélhetési gondokkal küszködnek sokan, borzasztóan túlterheltek vagyunk, nem kapunk sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülést a fenntartótól, ellenben rendre olyan pluszokat raknak ránk, ami csak tovább rontja a
helyzetet. A pedagógusok száma vészesen fogy, mert aki teheti, menekül, aki nem teheti, az meg jellemzően a nyugdíjra vár, vagy éppen elbocsátják. Szép szó az elhivatottság, tudom én is, de nincs varázsereje. A kialakult helyzetért a pedagógusokat hibáztatni nagyfokú tájékozatlanságra, ne adj’ Isten tudatlanságra vall.
Az én történetemben itt új fejezet nyílik. Amikor elmondtam a gyerekeknek, hogy megyek, az nem volt könnyű. Voltak könnyek részükről is, részemről is. Közben pedig tudom, hogy ezzel a lépésemmel is a hatalom malmára hajtom a vizet, mert olyan emberre, aki megmondja, ha valami nem tetszik, nagyon nincs szükség ezen a pályán.
És mégis: mennem kell. Én ezt így már nem tudom és nem is akarom tovább csinálni.
Én ezt a rendszert nem vagyok hajlandó tovább kiszolgálni.
Egész életemben nyílegyenes volt az utam, most viszont választanom kellett, hogy az utam marad egyenes, vagy a gerincem.
A gerincet választottam. FB
(A szerző pedagógus)