Shakira a háborúban

Anand Gopal
New Yorker

>A múlt esztendő augusztusának egyik késő délutánján Shakira meghallotta, hogy dörömbölnek a bejárati kapunál. A Sangin-völgyben, amely Helmand tartományban található, Afganisztán déli részén, a nőket nem láthatják azok a férfiak, akik nem állnak velük kapcsolatban, ezért tizenkilenc éves fia, Ahmed ment a kapuhoz. Odakint két férfi volt köpenyben és fekete turbánnal, puskával. A tálibok voltak, akiknek éppen folyt az offenzívája, hogy visszavegyék a vidéket az afgán nemzeti hadseregtől. Az egyik férfi figyelmeztetett: „Ha nem mentek el azonnal, akkor mindenki meghal.”

Shakira, aki a negyvenes évei elején jár, összeterelte a családját: férje, az ópiumkereskedő  mélyen aludt, mert engedett saját terméke csábításainak, és nyolc gyermekét a legidősebb, a húszéves Nilofar- annyi idős éppen, mint maga a háború – akit Shakira „helyettesének” nevezett, segített elindítani. A család átkelt egy csatornán átívelő régi gyaloghídon, majd a sor átkígyózott a nádasokon és a szabálytalan bab- és hagymaparcellákon, sötét és üres házak mellett. Szomszédaikat a tálibok ugyancsak megfenyegették. Rohangászó csirkék és kóbor marhák kivételével a falu üres volt.

Shakira családja órákon át sétált a tűző nap alatt. Hallották a távoli robajt, és néha embereket láttak a folyó menti falvakban: férfiak görnyedeztek hatalmas csomagok alatt. Mindent vittek, amit bírtak. Semmit se akartak hátrahagyni. Mellettük a nők lépdeltek olyan gyorsan , ahogy a burkájuk engedte. A tüzérség ágyúdörgése betöltötte a levegőt, jelezve egy újabb tálib támadás megkezdését az  afgán hadsereg állása ellen. Shakira csípőjén egyensúlyozta legkisebb gyermekét, egy két esztendős kislányt,  fölöttük az égen e háború zivatarja villámlott és mennydörgött. Éjszaka beértek a völgy központi piacára. A hullámvasból készült bódékat nagyrészt elpusztították a háború alatt. Shakira talált egy üres üzletet ép tetővel, és a családja éjszakára ide betelepedett. A gyerekeknek már korábban rongybabákat készített  – ez volt egyike azon dolgoknak, amellyel el tudta vonni a kicsik figyelmét a veszélyről, a menekülésről. Egy égő gyufa fényében  mozgatta a figurákat, megremegett a föld.

Pirkadatkor Shakira kilépett, körülnézett, és látta, hogy rajtuk kívül néhány tucat család menedéket talált az elhagyott piacon. Ez itt valaha Észak-Helmand megye legvirágzóbb bazárja volt, sáfrányt és köményt  mértek itt a boltosok, a szekerek női ruhákkal voltak megrakva és ópiumot árultak apró üzletekben. Most törött gerendák nyújtóztak  felfelé, és a levegőben döglött állatok és égő műanyag szaga terjengett. A távolban hirtelen szemétkupacok repültek az égnek. Az afgán hadsereg helikopterei zúgtak a fejük felett, és a családok elbújtak az üzletek mögött, fontolóra véve a következő lépést. Harcok folytak északon a kősáncok körül és nyugaton a folyópart mentén. Keleten vörös homokos sivatag volt ameddig csak Shakira ellátott. Az egyetlen lehetőség az volt, hogy dél felé tartanak, Lashkar Gah zöld lombú városa felé, amely az afgán kormány ellenőrzése alatt maradt.

Ez az utazás azt jelentené, hogy átvágnak egy puszta síkságon, amelyet elhagyott amerikai és brit bázisok roncsai tarkítanak, ezekben most mesterlövészek fészkelnek, és kikerülik a bunkereket, amelyek tele lehetnek robbanóanyaggal. Néhány család nekivágott. Még ha el is érik Lashkar Gah-t, nem tudhatják biztosan, mit találnak ott. A tálib villámháború kezdete óta az afgán hadsereg katonái tömegesen megadták magukat, és könyörögtek, hogy hazamehessenek. Világos volt, hogy a tálibok hamarosan Kabulba érnek, és hogy a legyőzésükre szánt húsz év és az ezermilliárd dollár semmivé vált. Shakira családja a sivatagban szélén állt, és megbeszélte a helyzetet. A lövöldözés egyre közelebbről szólt. Aztán Shakira m,meglátta a bazár felé száguldó tálib járműveket. Úgy döntött, hogy helyben marad. Csontjáig elfáradt, idegei elrongyolódtak. Bármivel szembesül, ami ezután következik, elfogadja, mint valami ítéletet. „Egész életünkben futottunk” – mondta nekem. „Nem megyek sehova.”

Az amerikai történelem leghosszabb háborúja augusztus 15-én ért véget, amikor a tálibok egyetlen lövés nélkül elfoglalták Kabult. Szakállas, rongyos, fekete turbánú férfiak vették át az elnöki palota irányítását, és a főváros környékén felhúzták az Afganisztán Iszlám Emirátus szigorú fehér zászlajait. Pánik tört ki. Néhány nő elégette  iskolai bizonyítványait, és elrejtőzött, attól tartva, hogy visszatérnek a kilencvenes évek, amikor a tálibok megtiltották nekik, hogy egyedül vállalkozzanak, és betiltották a lányok oktatását. Az amerikaiak számára az volt a szörnyű választás: vállalják-e újra a végtelennek tűnő háborút, vagy magukra hagyják az afgán nőket. Ezen a nyáron Afganisztán vidékére utaztam, hogy találkozzam olyan nőkkel, akik már akkor a tálibok alatt éltek, hogy meghallgassam, mit gondolnak erről a fenyegető dilemmáról. Az afgánok több mint hetven százaléka nem városokban él, és az elmúlt évtizedben a felkelő csoport nagy területeket hódított meg vidéken. A viszonylag liberális Kabultól eltérően találkozni a nőkkel itt, a hátországokban nem könnyű: még a tálib uralom nélkül is.  Hagyományosan nem beszélnek nem rokon férfiakkal. A nyilvános és a privát világ élesen megosztott, és amikor egy nő elhagyja otthonát, a burkájával  elzárkózik. És ez évszázadokkal megelőzi a tálibokat. A lányok lényegében pubertáskor eltűnnek otthonukból, és csak nagymamaként tűnnek fel újra, ha valaha is. A nagymamák révén – mindegyiket ismerőseim ajánlották – tucatnyi nővel találkozhattam, minden korosztályból. Sokukkal beszéltem anélkül, hogy láttam volna az arcukat.
Sokan közülük sivatagi sátrakban vagy piaci bódékban éltek, mint Shakira. Amikor a tálibok rábukkantak piacon bujkáló családjára, a harcosok azt tanácsolták nekik és másoknak, hogy ne térjenek haza, amíg valaki nem tud közülük aknát szedni.. Shakirával először egy biztonságos házban találkoztam Helmandban.
– Soha nem találkoztam külföldivel – mondta félénken.
Majd hozzátette: – Nos,  külföldivel fegyver nélkül.

Shakira gyermekkora óta nem ismert senkit, aki légicsapásban halt volna meg. Most huszonhét éves volt, és jól aludt, mivel nem kellett készen állni arra, hogy bármelyik pillanatban fedezékért kell futnia. Egyik éjszaka olyan hangos zúgásra ébredt, hogy azon tűnődött, nem szakad -e szét a ház. Férje még mindig horkolt. Lábujjhegyen az előkert felé indult. A koalíciós katonai járművek elhaladtak mellettük, és átgázoltak a szétdobált fémhulladékon. Felébresztette a családot. Túl késő volt az evakuáláshoz, és Shakira imádkozott, hogy a tálibok ne támadjanak. Az ablakmélyedésbe lökte a gyerekeket – kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy megvédje őket, ha belövés miatt a tető összeomlik -, és nehéz takarókkal borította be őket. Visszatérve az elülső udvarra, Shakira észrevette a külföldiek egyik járművét, amely mozdulatlanul állt. Egy pár antenna az ég felé fordult. Meg fognak ölni minket, gondolta. Felmászott, benézett a nyitott  tetőn át, és látta, hogy a jármű üres: a katonák leparkolták, és gyalog távoztak. Látta, ahogy átvonulnak a gyaloghídon, és eltűnnek a nádasban.

Néhány száz méterrel odébb arrébb a tálibok és a külföldiek lőni kezdték egymást. A család órákon át zárt helyen ült. A falak megremegtek, a gyerekek sírtak. Shakira elővette rongybabáit, és történeteket suttogott. Amikor hajnalban elhallgattak a fegyverek, Shakira kiment körülnézni. A páncélos még ott maradt, felügyelet nélkül. A lány remegett a dühtől. A tálibok indították a támadást, de dühének nagy része a betolakodókra irányult. Miért kell neki és gyermekeinek szenvedni? Vad gondolat villant át a fején. Berohant a házba, és anyósával beszélt. A katonák még mindig a csatorna túlsó oldalán voltak. Shakira talált néhány gyufát, és az anyósa felkapott egy tartály dízelüzemanyagot. Az utcán a szomszéd a tartályra pillantott, és megértette,  mit akarnak. Egy kancsóval sietett vissza. Shakira anyósa lelocsolta a gumi kerekeket, majd felpattintotta a motorháztetőt és leöntötte a motort. Shakira meggyújtott egy gyufát, és rádobta a gumiabroncsra.

A házból figyelték, hogy az égnek hamuvá a kerekek a lángoktól. Nem sokkal később  helikopter zúgását hallották, dél felől közeledett.
– Nekünk Jön! -kiáltotta az anyósa. Shakira sógora, aki velük tartózkodott, eszeveszett gyorsasággal szedte össze a gyerekeket, de Shakira tudta, hogy már késő. Ha meghalunk, haljunk meg itthon, gondolta. A hátsó udvarban egy sekély árokba vetették magukat, a felnőttek a gyerekek tetejére feküdtek. A föld hevesen megremegett, majd a helikopter elrepült. Amikor felbukkantak, Shakira látta, hogy a külföldiek az égő járművet célozták meg, hogy egyik része sem kerüljön az ellenség kezébe. Pan Killay asszonyai jöttek gratulálni Shakirának; ahogy egy nő fogalmazott, „hős” volt. De nehezen tudott büszkeséget érezni, csak megkönnyebbülést. „Arra gondoltam, hogy többet nem jönnek ide” – mondta.

 

A háborúban mindkét fél tett erőfeszítéseket a polgári halálesetek elkerülése érdekében. A tálibok figyelmeztettek az evakuálásra, ezenkívül folyamatosan tájékoztatták a falusiakat arról, hogy mely területeken telepítettek robbanószerkezeteket, és lezárták az utakat a polgári forgalom előtt, amikor katonai konvojokra támadtak. A koalíció lézer vezérelt bombákat telepített (nem robbantak érintésre, mint az aknák), hangszórókkal figyelmeztette a falusiakat a harcokra, és helikoptereket küldött a csata előtt. „ Szórólapokat dobtak le ezzel a szöveggel:„ Maradjatok otthon! Mentsd magad! ”” – emlékezett Shakira.  A háborúban azonban senki sem volt biztonságban, és rendkívül sok civil halt meg. Néha tömeges áldozatok voltak, mint amikor egy NATO-rakéta 2010-ben Sangin falu lakosai közé csapódott, és ötvenketten meghaltak. De az incidensek túlnyomó többsége egy vagy két halálesettel járt. Névtelen halottakról, akikről soha nem számoltak be, akiket hivatalos szervek soha nem jegyeztek fel, és ezért soha nem számítottak a háború polgári áldozatai közé. Ilyenek voltak Shakira tragédiái. Ott volt Muhammad, egy tizenöt éves unokatestvér: egy buzzbuzzaknak nevezett, egy drón ölte meg, miközben egy barátjával motorozott a falujában.

Egy másik rokon, Muhammad Wali, felnőtt unokatestvér: A falusiakat a koalíciós erők utasították, hogy három napig maradjanak bent a művelet során, de a második nap után elfogyott az ivóvize, és Walzi kénytelen volt kimenni. Lelőtték. Muhammad Kan, egy hétéves unokatestvér: Családja autóval menekült egy összecsapás elől, amikor az tévedésből egy koalíciós állás felé rohantak. Beléjük lőttek, a gyerek meghalt. Bor Agha, egy tizenkét éves unokatestvér: Egy esti sétát tett, amikor egy afgán nemzeti rendőrség bázisából lelőtték. Másnap reggel apja döbbenten és válaszokat keresve látogatta meg a bázist, itt közölték vele, hogy a fiút korábban figyelmeztették, hogy ne tévedjen a bázis közelében. „Parancsnokuk adott parancsot arra, hogy célba vegyék” – emlékezett vissza az apja. Amanullah, egy tizenhat éves unokatestvér: A család földjén dolgozott, amikor egy afgán hadsereg mesterlövésze vette célba. Senki sem adott magyarázatot. A család túlságosan félt a hadsereg bázisához fordulni és megkérdezni.

Ahmed, felnőtt unokatestvér: Egy a mezőn töltött nap után hazafelé tartott, főzőlapot cipelve, amikor a koalíciós erők lecsaptak rá. A család úgy véli, hogy a külföldiek a főzőlapot aknának nézték. Niamatullah, Ahmed testvére: Ópiumot szüretelt, amikor tűzharc tört ki a közelben; miközben menekülni próbált, egy buzzbuzzak lelőtte. Gul Ahmed, Shakira férjének nagybátyja: Korán akart kezdeni a földjén, ezért megkérte fiait, hogy vigyék ki neki a reggelit a mezőre. Amikor megérkeztek, megtalálták a holttestét. A szemtanúk szerint koalíciós járőrrel találkozott. A katonák „itt hagyták őt, mint egy állatot” – mondta Shakira. Shakira családfájának egész ágai eltűntek, a bácsikáktól, akik történeteket meséltek neki, az unokatestvérekig, akik vele játszottak a barlangokban. Összesen tizenhat családtagját vesztette el. Azon tűnődtem, vajon ugyanez a helyzet-e Pan Killay többi családjával is.? Véletlenszerűen kiválasztottam egy tucat háztartást a faluban, és más falvakban is hasonló kérdéseket tettem fel annak biztosítására, hogy Pan Killay ne legyen külön egység. Minden család esetében dokumentáltam a halottak nevét, keresztellenőrzést végeztem a halotti bizonyítványokkal és szemtanúk vallomásaival.  Azt tapasztaltam, hogy minden család tíz -tizenkét civilt vesztett a helyiek által amerikai háborúnak nevezett összecsapások idején.

Az ilyen mértékű szenvedés ismeretlen volt egy olyan nyüzsgő metropoliszban, mint Kabul, ahol a polgárok viszonylagos biztonságban voltak. De olyan vidéki enklávékon, mint Sangin, a civilek folyamatos meggyilkolása sok afgánt a tálibok felé lökött. 2010 -re az iszakzai falvakban sok háztartásnak voltak fiai a tálibok között. Többsége egyszerűen védekezésből vagy pedig bosszút akartak állni valami miatt. A mozgalmat alaposabban integrálták Szangin életébe, mint a kilencvenes években. Amikor Shakira és barátai a tálibokról beszélnek, saját barátaikról, szomszédaikról és szeretteikről beszélnek. Néhány brit tiszt a helyszínen egyre jobban aggódott amiatt, hogy az Egyesült Államok túl sok civilt ölt meg, és sikertelenül lobbizott az amerikai különleges erők eltávolítása érdekében. Ehelyett a világ minden tájáról érkeztek csapatok Helmandba, köztük ausztrálok, kanadaiak és dánok. A falusiak azonban nem tudtak különbséget tenni – számukra a megszállók egyszerűen „amerikaiak” voltak. Pazaro, a közeli falu asszonya így emlékezett vissza: „Kétféle ember volt köztük – fekete vagy rózsaszín arcú. Amikor megláttuk őket, megrémültünk. ” A koalíció úgy ábrázolta, hogy a helyiek éhesek a a táliboktól való felszabadításra. Egy titkos hírszerzési jelentés 2011-ből „kedvezőtlennek” minősítette a koalíciós erők megítélését ,és a falusiak arra figyelmeztettek, hogy ha a koalíció „nem hagyja el a területet, akkor a  állampolgárok kénytelenek elmenekülni. ”

Válaszul a koalíció áttért „a szívek és lelkek megnyerése” stratégiára. De a külföldiek törekvése a lakosság megnyerésére sikertelen volt. Nyersek lehetnek: gyakran házakat foglaltak el. „Erőszakkal érkeztek, anélkül, hogy engedélyt kaptunk volna tőlünk” – mondta nekem Pashtana, egy másik, ugyancsak Szangin faluból származó nő. „Néha betörtek a házunkba, betörték az összes ablakot, és egész éjjel ott maradtak. Menekülnünk kell, ha a tálibok rájuk lőnek. ” Marzia, Pan Killay-i nő így emlékezett vissza: „Ha a tálibok néhány lövést leadtak, de az amerikaiak ágyúval válaszoltak.” Az egyik lövedék becsapódott az anyósa házába. Marzia azt mondta, az asszony túlélte, de azóta „elveszítette az uralmát önmaga felett” – mindig „olyan dolgokról kiabál, olyan dolgokat lát, amit mi nem. Szellemeket”.