Az én olimpiám

Melyet nézek. És nézni is fogok, már látom előre. Oda leszek láncolva. Részidőket fogok fejben tartani, táblázatokat böngészni, szerintem még pityeregni is fogok – aránytalanul fogok viselkedni. Jó lesz.

Én mostanában szoktam morogni úgymond nemzet, haza, magyar ügyben, mondanám, a fülem morog, nehezen viseli ezt a sok új rizsát.

De. Ha valaki mondjuk nem tudná, mi az, egy ország fiának, leányának lenni, annak ez itt, most könnyen „elmagyarázható” volna. Nem elsősorban az aranyérmek büszkeségére gondolok, egy országot, azt hiszem, nem a győzelmek tartanak össze (ha így volna, Magyarország már rég nem volna), hanem – a munkán túl – az emlékezet, a közös emlékezet, a dolgok közös, cinkos, intim ismerete. Az, ami reprodukálhatatlan egy külföldivel. Akkor is, ha a barátom. Paplatzi, ezt még mondhatom neki, Puskás, ezt is. De már azt, hogy Öcsi? Vagy hogy Egér. Maus? Reménytelen.

Magyarnak lenni, az ilyen apróságok szövete, egy szó, Egér, honderű, egy tárgy, a Bibó írógépe, egy kép, a Balczó válláról le-lecsúszó rajtszám-madzag, egy hang, a Weöres Sándoré vagy a Szepesivitrayé…

Még mást is meg lehet tanulni. Azt például, hogy Magyarországon kívül más országok is vannak. És ezeknek is vannak fiai, leányai. És hogy ez is milyen szédületes. Hogy kinézhetek magamnak akárkit, és szurkolhatok neki, mondjuk a Karlujinak meg 104annak a hosszú combú sárgának vagy a Bubkának (Bagyula függvényében). Azaz megtanulható, mit jelent, hogy a Föld fiai, leányai vagyunk.

Nem is (nagyon) értem, mért nincs nekem olimpiám, hogy mért is cirkusz minden, mért van háború és mért ilyen a béke, mért nincs olimpiai szellem, mért csupán élsport van és tévéműsor van.

Melyet nézek.