Posted by Sós Csaba
>Furcsa, négy évtizedes barátság a miénk, pedig alig találkoztunk személyesen. Először talán valamikor a ’80-as években. Riportot készített a cipőgyárról , ahol akkor dolgoztam. Meséltem neki egy német szerelőről, aki a februári tavaszra azt mondta, hogy ez tragédia, mert nem fogy el a téli cipő. Tetszett a történet, a német munkás szemlélete onnan a kapitalizmusból, meg is írta. Azóta olvasom őt, nagy ritkán beszélünk telefonon, de mindig úgy, mintha éppen az előbb hagytuk volna félbe.
Barátom újságíró. Szerencsésnek vallja magát, mert mindig azzal foglalkozott, azzal kereste a kenyerét, ami a szenvedélye is. Munkájáról egyszerűen nyilatkozott: ”jó cikkeket szeretne írni, olvasni és jó lapot csinálni.” Megkapta a hazai újságírás legmagasabb elismerését a Táncsics-díjat és volt ereje visszaadni, mert nem kívánt együtt lenni gyűlöletkeltő bértollnokokkal. A Príma Primissima dijat 2005-ben kapta újságírás kategóriában. „Ha a hatalomhoz túl közel megy az író, megég, ha túl távol tartja magát, megfagy.”- írta Bertha Bulcsú a politikai újságírás lényegéről. Barátom nem égett el. Még a Népszabadság főszerkesztő helyetteseként sem, ellenkezőleg, újságíró társaival egy pártlapból XXI századi, európai lapot csináltak.
Nem fagyott meg, ma is ír, nyugdíjasként, több lapban, az interneten. „Szabad a gazda” és a Kentaur- beszéd sorozatában az Üdv a klubban” publicisztikái valóságos látleletek a mai hazai sajtószabadságról, nyilvánosságról. „….az emberek már nem annyira tájékozódni, mint inkább azonosulni akarnak, nincsenek kiéhezve a tiszta beszédre, gyakran a saját tapasztalataiknak sem hisznek.” – nem lehet nem kihallani a fájdalmát ezen sorokból, a dühös mondatokat most nem idézem.
Nekem nagyon ideillik egy másik kentaur-beszéd, B. Malamud írta „A beszélő ló ” kötetében :
„Néha, amikor elgondolkodom, tiszta elvont eszmeként jelenek meg magamnak, pedig hát közben itt állok, ebben a piszkos istállóban, és patáimmal a tulajdon sárga lógombócaimon taposok.”
Barátom szép családi életet él, egy fia egy lánya, két lányunokája van. Boldog, de boldogabb lenne, ha körülötte az ország, az országunk boldogabb lenne.
Akivel beszélgetek: Tamás Ervin
– Magyartanár vagy?
Igen, próbatanítást csináltam egy fél évig, mert ez kellett a diplomához, de akkor már újságíró gyakornok voltam. Igaz, később tanítottam a színművészetin két évet. A tévériporter, szerkesztő osztályban újságírást.
– Akkor most ezek az események a Szinházművészeti Egyetemmel megérinthetnek.
Régen volt. De a színház, ha jó, maga a csoda. És ha egy komoly egyetemet a hatalom ilyen eszközökkel megszállja, az maga a szörnyűség. Kaptunk ebből már leckét.
– Szerinted mi történik most a Színház és Filmművészeti Egyetemmel?
A szándék: elfoglalni. Egy csoport úgy gondolja, hogy liberális elvek mentén tanítanak ott. Hablaty, konkrétumok kellenének, azok meg nincsenek, vagy ha vannak, szétpukkannak, mint a léggömbök, de még csak nem is színesek. A Színművészeti Egyetem mellett megalakult a kaposvári színészképzés Vidnyánszky Attila névjegyével, elég szomorú történettel és elég kétes eredménnyel, amire maguk a hallgatók szolgáltatnak példákat.
– Miért hagytuk, hogy így legyen? – idézem a dalt.
Ehhez kellett a rossz kormányzás, a ketrecharcos Fidesz, a gyarló koalíció, utána pedig ez a tíz év, amely begyalult mindent, s növesztett egy hatalmi Gólemet. Ki ne hagyjam az értelmiség gyengeségét, hallatlan gyávaságát, az elit roncsderbijét, és a polgár polgáratlan mentalitását. Az akadémikusok, a rektorok zöme megszerzett kiváltságait védi. Szomorú és szégyenletes, ahogy tiltakoznak a felsőoktatás hallgatói, nyilatkozatokat tesznek külföldi, rangos egyetemek kollektívái, idehaza pedig az egyetemek vezetői sorra határolódnak el saját diákjaiktól. Ennél lehangolóbbat el nem tudok képzelni.
– Térjünk vissza a pályádhoz. A Tükör hetilapnál kezdtél dolgozni?
Nem. A Pest megyei Hírlapnál voltam gyakornok és ott dolgoztam öt évig. Ott tanultam meg igazán a szakmát. Érdekes volt ez a „megyei” újságírógárda, mert sokan az ötvenhatos tevékenységük miatt kerültek „mellékvágányra”, másokat tehetségük miatt hozott oda Suha Andor főszerkesztő. Tőlük a szakma alapjait lehetett ellesni, hagyták, szorgalmazták is. Most meg fogsz lepődni, Nádas Péter például ott volt újságíró, amikor én odakerültem, és sokat segített ő is. Nagyon jó gárda volt. Mentem velük vidékre, folyamatosan figyeltem, mit kérdeznek, mi érdekli őket, hogyan férkőznek közelebb az emberekhez, és láthattam, hogy mindezt hogyan jelenítik meg írásaikban.
– Hogy kerültél a Népszabadsághoz?
1976-ban megkerestek. Onnan akkor úgy lehetett vidékre menni, hogy nem lettél vidéki. Szolgálati lakást kapott az ember és egy budapesti szerkesztőség volt a munkaadója. Engem pedig rettentően izgatott a Budapesten kívüli élet, mert azt gondoltam, hogy belvárosi újságíróból van elég. Három hónap után már mehettem Szegedre, Pünkösti Árpád utódjaként. Három év után kértem az áthelyezésemet Pécsre, hogy egy másik tájegységet is megismerjek. Pécsen 1984-ig voltam tudósító.
– Hogy érezted magad vidéken, hiszen pesti vagy?
Jól! A Pest megyei Hírlapnál az írást tanultam, vidéken az anyagfelvételt, a kapcsolatteremtést, a műfajok közötti szánkázást. Mindent kellett és lehetett írni, riportot, glosszát, publicisztikát, ráadásul mindenről, gazdaságról, társadalompolitikáról, sportról, színházról. Az önállóságot is vidéken tanultam meg, mert zömmel én dönthettem el, hogy mikor, mit írok.
– Hol érezted magad jobban, Szegeden, vagy Pécsett?
Mindkettő jó, irigyelt hely volt. Mindkettőt nagyon szerettem. Szegeden az újságírók talán fogadókészebbek voltak, kevésbé féltékenyek. Minden további nélkül nekem adták azokat a történeteket, amelyeket ők nem tudtak valamilyen oknál fogva megírni. Szegeden jobban beleilleszkedtem az egyetemi világba is. Az És-nek csináltam egy interjú-sorozatot professzorokkal. Bensőségesebb kapcsolatom volt az újságírókkal, a város is rendezettebb volt, mint Pécs. Szeged átláthatóbb. Furcsa módon a nagy szegedi árvíz sokat segített a városnak, kialakulhattak a nagy sugárutak, és a Tisza a természet csodája. Paradox módon, ami kevésbé tetszett, hogy olyan megunhatóan sík minden. Attól is más lett Pécs, hogy oda már gyerekes apaként mentem. Megszületett a kislányom és ez egy alapvető különbség a szegedi éveimhez viszonyítva. Más keretet adott az életemnek a három fős családom.
– Írtál a Tiszatájba?
Huszonéves voltam, amikor Szegedre kerültem. Úgy éreztem, hogy először a rangot kell szereznem, mert sokan úgy néztek eleinte rám, mint egy süvölvényre, akiről nem tudni pontosan miért és hogyan került ide, de jó dolga van, a Népszabadság alkalmazza, amitől mindenki hanyatt esik. Szóval, nekem bizonyítanom kellett a kollégáknak, a lapomnak és mindenekelőtt saját magamnak. Akkoriban főleg szociográfiákat, riportokat írtam. Kecskeméten, a Forrásban jelent meg több írásom. Pécsett már a Jelenkor is közölt, és képzeld el, még regénykritikákat is. Szederkényi Ervin rendes volt velem, felfedezett, segített. Ilyen értelemben Pécsen már biztosabban álltam a lábamon.
– Milyen gyorsan sikerült beilleszkedni?
Egy év után már itt is kialakult egy baráti kör, ami otthonosabbá tette a várost. Lakásszomszédom lett Korinek László, aki ma már jogászprofesszor, akadémikus. Érdekesen indult a kapcsolatunk. Én, ugye a Népszabadságos, ő pedig konzervatív, vallásos jogász adjunktus. Nem hiszem, hogy örült a szomszédságnak. Hamar jóba lettünk, sőt, jó családi barátok, s ez máig tart. Aztán kialakult a kapcsolatom a Magyar Rádió körzeti stúdiójával, a körzeti televízióval is, sok olyan helyi emberrel, aki szép lassan bevezetett abba a világba.
– Meddig éltél Pécsett?
– 1979- től 1984-ig, akkor mentem vissza Pestre
– Mekkora volt akkor a Népszabadság és hogyan lettél főmunkatárs?
Talán hatszázezer példányban jelent meg. Főmunkatárs pedig olyan kádáros módszerrel lettem. Volt egy publicisztikám, amely azért jelent meg, mert nem tudták mi, pontosabban ki van mögötte. Ez egy szekszárdi sztori volt. Kiss István szobrászművész alkotta a domboldalba a szőlőleveles emlékművet, amelynek a leveleire nemcsak a város nagy szülötteinek a neveit írta oda, hanem az élő, helyi notabilitások neveit is. Én pedig azt, hogy ezt talán mégsem kellene. Nem írtam persze bele a cikkbe, hogy ki a szobrász, Pesten nem tudták, hogy a mű egy kiemelt művészé, aki KB-tag is. Megjelent, s első nekifutásra a Tolna megyei elvtársak futottak össze rémületükben, mert azt hitték, hogy a cikket fentről kérték, hiszen tudvalevő volt, hogy Kádár János nem szerette az ilyetén való hivalkodást. Kiss István azonban hamar megtudta, hogy a publicisztikát nem rendelte senki, megjegyzem, az ilyen jellegű kéréseket mindig elhárítottam, utáltam, le is szoktak róla főnökeim. Két hét múlva tudtom nélkül megjelent a lapban Kiss Istvánnal egy interjú, amiben külön kitért arra, hogy én szítom a vezetők és a vezetettek közötti ellentétet. Felment a pumpa, hogy még szólni sem szóltak, és azonnal levelet írtam a MÚOSZ etikai bizottságának, a Népszabadság főszerkesztőjének, aki akkor Berecz János volt, meg még, akit illetett. Megírtam, hogy ez micsoda eljárás, kikérem magamnak, stb. Barátaim a fejükhöz kaptak, hogy ebből nagy balhé lesz, és én fogom húzni a rövidebbet. De csak a MÚOSZ-ból hívtak, hogy nem vonnám-e vissza, mert ez kellemetlen. Mondtam, hogy nekem is az, de nem vonom vissza. Eltelt két hónap, Berecz hivatott. Na, gondoltam, most rám omlasztja a plafont. Berecz fogadott: a Népszabadság szerkesztő bizottsága úgy döntött, hogy főmunkatárs leszel. Kiengeszteltek, majd volt egy nyilvános értekezlet is, ahol két bekezdés közé szorítva, igazat is adtak nekem.
– Váratlanul ért benneteket a Népszabadságnál a rendszerváltás, vagy érzékeltetek valamit már jó előre?
– Azt, hogy itt egy új korszak kezdődik, azt már ’87-től folyamatosan érzékeltük. Olyannyira, hogy tulajdonképpen a Népszabadságnál volt az első lázadásnak nevezhető valami. Grósz Károly vissza akarta helyezni Bereczet a lap élére, Borbély Gábor helyett. Valószínűleg ki akarta tenni maga mellől, de mi akkor már belső változásokat akartunk, nem pedig őt. És jött a meglepetés. A gyűlésünk után egyszer csak telefonált a Grósz, rendben van, egy órán belül döntsük el, hogy kit szeretnénk. Összeült a szerkesztő bizottság, és megszületett a döntés: Eötvös Pált, aki jó újságíró volt, végigjárta a szamárlétrát, közülünk valónak éreztük. Még aznap, kijött a Grósz,és beiktatta Eötvöst. Ez az 1988-as történet alapozta meg szerintem a Népszabadság túlélését.
– A Népszabadság szerintem a rendszerváltástól a megszűntetéséig, helyesebben politikai kinyírásáig a fénykorát élte.
Különböző szakaszai voltak ennek, de életem nagy szerencséjének tartom, hogy ebben részt vehettem. Kinevezésemkor úgy éreztem, hogy ezt a lapot szinte lehetetlen felemelni, kiemelni az árokból. A rendszerváltáskor és néhány évig utána iszonyú mennyiségű átok hullt rá joggal és ok nélkül is. Ezt minden kolléga érezte, ez mindenkit bántott és mindenki összeszorított foggal azt gondolta, hogy itt az idő bizonyítani, komoly, hiteles újságot csinálni úgy, hogy a vállalt értékekből nem bújik ki, korábbi felelőssége alól viszont nem bújik el. Lépésről lépésre, iszonyú energiával, ötlettel, alkotóerővel sikerült. És persze sok szerencse is volt ebben. Például az, hogy megvették a lapot a németek. Mindenesetre ekkortól újságot csináltunk. A szónak minden olyan értelmében, ami nívót és tisztességet képvisel. A régi kollégák levegőhöz jutottak, aztán jöttek sorra az új emberek, akik be szerettek volna kerülni ebbe a közösségbe. Nyilván furcsa módon az MSZMP-tagság is kohéziós erővé vált, mert persze kiderült, hogy ez a tagság nem volt egységes betontömb, sokféle nézet, vélemény került elő, de senki nem érezte és – ugye – nem is érezhette azt, hogy a másikra rá kell taposni, el kell hallgattatni, mert ő maga az állampárt.
– És miért nem tudtátok megmenteni a Népszabadságot?
Ezt ne fogalmazzuk többes szám második személyben, mert akkorra én már nyugdíjasként külső szerző voltam. Amit az ember sejtett, s ma már látja is: egy nagyon összehangolt, ha nem is minden lépésben előre eltervezett, de szakszerűen végrehajtott kiéheztetés történt, amire rá lehetett pakolni a veszteséges éveket, a print válságát, a bevételek és kiadások sok szempontból szándékos felborulását, azaz be lehetett az egészet csomagolni valamiféle gazdasági szükségszerűségbe. De a csomag számtalan helyen kiszakadt, s a hatalom szándéka világos volt. Ahogy – nem csupán a sajtószabadság ügyében – világos ma is. Az egésznek a lényege viszont az volt, hogy szűnjön meg a Népszabadság. Egy olyan rendszerben, ahol a hirdetéseket, a reklámot, a szponzorációt úgy oldják meg, ahogy most teszik, ott nem lehet nyereséges az a média, amelyik nem jut állami hirdetéshez. A történethez tartozik, hogy a szocialista párt alapítványa is tulajdonos volt, de egyrészt saját romló politikai, anyagi és szellemi helyzete miatt, másrészt, mert pártként – hála istennek – soha nem érezte magáénak a lapot, péterfillérekért elengedte. Ma pedig az egész magyar baloldali-liberális közeg bánhatja, de még a józan konzervatív világ is méltányolta, olvasta.
– A Népszabadság fénykorában liberális lap volt. A liberális ma szitokszó. Miért?
Tudod, a kereszténységet is be lehet mutatni az inkvizícióval, a bigottsággal, fűszerként hozzácsapni néhány abúzust. Hogy ez hamis kép? Naná! A liberalizmust sikerül sokak szemében ebben a színben feltüntetni, beszorítani egy sarokba – ráadásul miért ne lehetnének a liberalizmusnak is káros elhajlásai? Vannak, s ez a zavaros világ ma ki is termeli ezeket. De a polgár szuverenitását, szabadságvágyát, minden korábban méltányolt jelzőt bepiszkítani nem volna szabad, mint ahogy a nemzethez való tartozást sem illő a kormánybarátsággal azonosítani. Most olvastam egy nemzetközi statisztikát, mely szerint a konzervatívoknál több a válás, mint a liberális elveket vallóknál, mert náluk sokkal több a konvenciók kötöttsége miatti elfojtott feszültség gyűlik össze, ami feloldhatatlan, éppen ezért egyszer csak kirobban. Jó lenne a címkéző általánosításokat elfelejteni, de a magyar politika ma élenjár a gyűlöletkeltésben, az ellenséggyártásban. Ez a politika mindent csak a hatalom szemszögéből, a megszerezhető szavazatokban mér, úgy tűnik fel, az emberek megkönnyebbülnek attól, ha saját felelősségük karámjából kiszabadulhatnak és másokra mutogathatnak, vagy egyenesen bűnbakká téve kirekeszthetnek.
– A rendszerváltás kisiklott?
– Olyan lett, amivé tettük. Szerintem szerencsétlen úton haladunk. Nem kisiklott, hanem kisiklatták. A vad és könyörtelen NER hűbéresítette az országot. De a világ is éli föl tartalékait, konfliktusok sorával kerül szembe, szóval, nem csak a vírus ad okot aggodalomra.
– A magántulajdonon alapuló médiák korában létezik független média?
– Laboratóriumi függetlenség nem létezik, az élet ennél sokkal bonyolultabb, de vannak értékek és elvek, primitívebben fogalmazva alsó értékként szakmai becsület. Néhány orgánum ez utóbbitól is messze került. Az intézményrendszer pedig nem végzi a dolgát. Beállt egy hatalmi ernyő alá, így nincs norma, szabály, amit ne lehetne könnyen áthágni. Az újságíró pedig csak az első két emeletre juthat, onnan már a függetlennek nevezhető és arra hivatott szervezeteknek kellene vizsgálódniuk. Ha ezt nem teszik, nincs befejezett, csak lefejezett ügy. Ezért hagyjuk már a független sajtó hiányáról pampogó panaszt – a politika belföldi vonata egészen másutt pöfög!