Posted by Dobozi István
>A közgazdaságtan egyik legfontosabb kategóriája az ár, az áru értéke pénzben kifejezve. Ha közgazdászokat arról kérdeznék, hogy melyik a három legfontosabb ár a gazdaságban, a többség ezekre szavazna: munkabér (a munkaerő ára), kamatláb (a kölcsönpénz ára) és olajár (a legfontosabb energiahordozó ára). Abban is nagy lenne az összhang, hogy csak egy feje tetejére állított világban lehet ezekből az árakból kettőnek is nulla alatti, negatív a szintje.
Kezdődött több évvel ezelőtt a negatív kamattal, ami normális időkben elképzelhetetlen: a betétesek fizetnek azért, hogy a bank használja a pénzüket. Nem akármilyen intézményekről van szó, hanem a központi jegybankokról, az euróövezetben pedig a nagyhatalmú Európai Központi Bankról. Az extrémül alacsony kamatszintekhez még valahogy hozzászokott a világ az elmúlt évtizedben, de milyen fordított közgazdasági logika van a negatív kamat mögött, amikor a hitelező fizet az adósnak?
Azon túl, hogy a világgazdaság már huzamosabb ideje úszik a fölös megtakarításokban (gondoljunk például csak Kínára és Németországra), egyetlen elfogadható magyarázat lehetséges: az európai gazdaság vérszegény teljesítménye, már-már hosszú távú veszteglése. Inflációs veszély híján a központi bankok minden erejükkel a gazdaság felturbózására összpontosítanak. A mínuszos „kamatbüntetéssel” arra akarják kényszeríteni a pénzüket náluk biztonságban parkoltató kereskedelmi bankokat, hogy azok inkább a reálgazdaságba ruházzanak be, oda hitelezzenek, ne pedig az egyébként is bőséges likviditásban lubickoló jegybanknak. Hasonló logika húzódik meg egy másik, látszólagos közgazdasági lehetetlenség mögött: a kormány által kibocsátott kötvények negativ hozama. Például a német államapapírok hozama 2017 óta mínusz egy százalék körül ingadozik. Berlin mit akar ezzel üzenni a pénzpiac magánszereplőinek? Azt, hogy megtakarításaikkal ne az amúgyis pénztöbbletben sütkérező államot, hanem a gyengélkedő reálgazdaságot támogassák. Különösen most, hogy a koronavírus-járvány visszariasztotta a vállalatokat és a háztartásokat attól, hogy kölcsönözzenek, befektessenek, költsenek.
Ám ami tavaly tavasszal a nyersolajpiacon történt az a kamatsztorinál is „elferdültebb.” A korábban olykor egeket verő kőolajár a múlt év első felében szabályosan összecsuklott, részben a már jó ideje gyülemlő világpiaci túlkínálat, a szaúdi-orosz árháború, de túlnyomórészt a koronavírus-járvány hatására megszűnő kereslet miatt. A mesterséges kómába helyezett amerikai gazdaságban megtörtént az, ami előtte sosem: több napon is a határidős (vagyis jórészt spekulatív ügyletekre alapozott) árutőzsdén a nyersolaj ára negatív tartományba zuhant, vagyis az eladó fizetett a vevőnek, hogy az átvegye tőle a „fekete aranyat.” Jamani sejk, néhai szaúd-arábiai olajminiszter, az OPEC-kartell legendás karmestere forgott is a sírjában. Mi történt? Soha nem látott földcsuszamlás a kereslet-kínálati viszonyban: túlcsorduló olajtározók, folytatódó olajtúltermelés, tökéletes piaci zűrzavar. A tomboló világjárványhoz hasonló, extraordinarius, százévenként ha egyszer bekövetkező állapot. Azóta már az olajapiac normalizálódott.
Milyen Covid-19-es gazdasági aberrációk jöhettek még ezután? Jöttek is sorjában. A Biden-kormány idén márciusban 1,9 billió dolláros, a tavalyi GDP 9 százalékát kitevő mamut mentőcsomagot hagyott jóvá a koronavírus-járvány gazdasági és szociális sokkhatásainak enyhítése és a gazdaság élénkítése érdekében. Igen ám, de a tavalyi GDP csupán 3,5 százalékkal zsugorodott. Járvány ide vagy oda, a summás munkanélküli pótsegélyek (heti 300 dollár), továbbá a felnőtt korú személyenként 1400 dolláros (420 ezer forint) állami készpénzadomány hatására a lakosság többsége úszik a készpénzben. A családok átlagos 28 százalékos megtakarítási rátája történelmi rekordokat döntöget. Ki gondolt ilyen bőségszarura az elmúlt évszázad legsúlyosabb közegészségügyi járványa közepette, amely Amerika számára már sokkal több áldozatot szedett, mint a két világháború? Az amerikai gazdaság már hónapok óta hasít, s az idén 6 százalék fölötti növekedés várható, a részvényárak és vállalati nyereségek szolidan emelkednek. Erre a Biden-kormány újabb 4,1 billió dollárra (a tavalyi GDP 20 százalékára rúgó) hosszú távú infrastukturális és jóléti programot jelentett be. Hátrányos állami költségvetési, adóssági és inflációs hatások? Milyen hatások? Ez, kérem, Bidenomics.
(A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.)