Posted by G. Nagy László
>Atyaég, hányszor hallgattam már végig, hogy a szabadság csupán valami megfoghatatlan, ködös fogalom, és hogy sokkal fontosabb értékeink is vannak – igaz, ilyet még soha senki sem tudott megnevezni. Manapság ott tartunk, hogy divattá vált a nagy francia forradalom egészét a jakobinus vérengzéssel azonosítani, csak azért, hogy a szabadság eszméje szóba se kerüljön. Persze, lehet úgy is beszélni róla, mint Petőfiék kamaszos ábrándjáról, melyet idővel kinő az ember. Esetleg ásítozva, mint egy agyonjátszott lemez hallatán – hiszen ezen rég túl vagyunk, a huszadik század rémségeit követően ez ma már maga a valóságos Kánaán… Az igazság az, hogy a szabadság a legkevésbé sem elvont, pláne nem divatjamúlt, vagy meghaladott fogalom. Nagyon is konkrét, nagyon is aktuális és a hétköznapjaink minden mozzanatát átjáró értékről beszélünk.
Csak hogy a legelcsépeltebb közhellyel kezdjük: a pénz maga is csupán addig jelent bármit, amíg személyes szabadságunkat fokozni képes. Csórónak lenni – a legtöbbünk számára maga a rabság. De ugyanígy börtön az is, ha valaki képtelen kiszállni a mókuskerékből, s még akkor is a vagyont hajszolja, amikor már a leendő dédunokáinak is vastagon kipárnázta a jövőjét. Ami engem illet: kevés dolog képes annyira emelni az életminőségemet, mint az, hogy nem vekker hangjára kelek; hogy magam osztom be az időmet; hogy nem kell dugóban ülnöm, sorban állnom, másokhoz alkalmazkodnom; hogy mindenki csak felkér és senki sem utasít; s hogy nincs az a földi hatalom, mely a szőnyeg szélére állíthatna. Bizonyára léteznek olyan állások, amelyekben érzékelhetően többet keresnék, ám ez az előny azonnal köddé válna, ha fel kéne adnom önrendelkezésem féltett mozaikdarabkáit.
Az anyagiakon és a szabadidőn túl is minden erőforrás és talentum – egészség, értelem, szociális intelligencia, iskolázottság, jó megjelenés stb. – egyetlen közös küldetése a személyes szabadság kiterjesztése. A betegség ágyhoz köt, mi több, manapság már a gyanúja is karanténba kényszerít. A sérülések megfosztanak a sportolás, a szabad mozgás lehetőségétől. Az alacsony képzettség határt szab a karrierálmoknak. Az elhanyagolt külső és a rossz modor ugyanúgy béklyót jelentenek: sok esetben méltatlan kapcsolat fogságába, avagy a magány börtönébe száműzve az érintetteket.
Oly sokszor hallottuk már azt is, hogy nem létezik szabad akarat, s hogy mindannyian kényszerpályán mozgunk. Kevés ennyire pusztító gondolatot ismerek. A valóság az, hogy bőséges mozgástérrel rendelkezünk: személyes szabadságunkat minimum négyféle módon fokozhatjuk.
- Ha semmi mást nem teszünk, csupán ledobjuk a bennünk megbúvó, felesleges bűntudatot, gátlásokat és szégyenérzetet, már azzal is hatalmasat lépünk egy igazán szabad létezés felé. (Érdemes megnézni az alábbi videót: Beth Hart produkciója maga a tökéletes szabadság.)
- A következő, legkézenfekvőbb út az önfejlesztésé. Ez a jézusi vonal, a talentumok gyarapításának útja. Nem igényel komolyabb bizonyítást, hogy a tudásba, az egészségbe és a külsőbe érdemes befektetni – mind egyre szélesebbre tárja előttünk a világot.
- A harmadik út az optimalizálásé. Amikor már nem tudunk, vagy nem kívánunk több energiát mozgósítani, akkor jön el az újragondolás, az átszervezés, a racionalizálás ideje. Az erőforrások ugyanis átválthatók: a munkából szerzett bevétel szabadidőre, a luxusvilla kényelme megtakarításokra, a lakberendezési tárgyak orgiája pedig szellős terekre cserélhető – vagy akár fordítva.
- A negyedik út Buddháé. A szabadság ezen szegmenséhez a belső ösvények vezetnek. Ez a meddő vágyak rabláncának lerázása; az elengedés, a rövidke bakancslista szabadsága. A pillanat, amikor ráébredünk, hogy ezernyi sikertelenségünk és kudarcunk dacára mégiscsak sugárzóan boldogok lehetünk. Ebben a létállapotban nem érzünk mást, csak végtelen hálát, hogy élhetünk – körülményeinktől függetlenül mesésen gazdagon.
A szabadság persze nincs ingyen. Minimum annyi az ára, hogy nekünk is tiszteletben kell tartanunk a másik ember szabadságát. A magam részéről ez nem tűnik és soha nem is tűnt soha komoly tehertételnek, s csupán pár nappal ezelőtt, Táborszky Bálint A kábítószer-tilalom áldozatai, támogatói és eltűrői című, zseniális cikkét olvasva döbbentem rá, hogy sokaknak ez nagyon is drága mulatság lehet. Hogy miért is? A magamfajta gátlástalan, nagyképű, pesti értelmiségi nem igazán méri magát másokhoz. Ám aki a saját önértékelését, identitását a többiek pozíciójából vezeti le, annak úgy kellenek a lenézettek és elnyomottak, mint egy falat kenyér. Emlékezzünk csak az ószövetségi zsidóságra! Meg voltak győződve róla, hogy ők a kiválasztott nép, ebből fakadóan mindenki másnál különbek. Izrael fiai közül a legaljasabb is felsőrendűnek gondolhatta magát, hiszen a szamaritánusokat így is, úgy is überelte.
Ugyanezt láttuk Indiában is. Egy magasabb kasztbéli boldogan tapsolt az alacsonyabb sorban lévők jogfosztásához, hiszen ebből az önkényes megkülönböztetésből származtatta saját személyének értékét. A középkori keresztények az eretnekeket; nácik a zsidókat; a kommunisták a burzsoáziát és a kulákságot; a muzulmánok a hitetleneket, a homofóbok a melegeket, az ukránok napjainkban a magyar, a román, az orosz és a lengyel kisebbséget kiáltották ki bűnösnek, alantasnak, esetenként kifoszthatónak és elpusztíthatónak. (Ha létezik igazán jelképértékű megnyilvánulása a kicsinyesen aljas emberi léleknek, úgy a megkövezés közel-keleti gyakorlata feltétlenül ide sorolható.
Már a nyilvános boszorkányégetések és az egyéb brutális, középkori kivégzések esetén is jókora tömeg asszisztált az értelmetlen kegyetlenkedéshez, a megkövezésben azonban tevőlegesen is részt vállal mindenki, így megkérdőjelezhetetlen a kollektív felelősség.) Szabadnak lenni annyit tesz: nincs szükségem arra, hogy másokat vétkesnek lássak, csak azért, hogy magammal szemben elnéző lehessek. Szabadnak lenni annyit tesz: nem találok örömöt a másik ember üldöztetésében és meghurcolásában. Nem győzöm hangsúlyozni a különböző vallások és más, mérgező ideológiák szerepét és felelősségét. Ezek termelik ki a melldöngető farizeusokat, akik – legyenek bármilyen szívtelenek, bűntudattal teltek, s ebből fakadóan öngyűlölők -, még mindig a teremtés csodájának érezhetik magukat, feltéve, hogy kijelölünk számukra (akár véletlenszerűen) egy csoportot, melyet páriának bélyegzünk.
Amikor egy-egy társadalom jólétét vizsgáljuk, az első adat, amelyre ránézünk, rendszerint az egy főre eső GDP. Persze tisztában vagyunk vele, hogy ez az érték – bár igen beszédes – nem árul el mindent a vizsgált közösségről. A közgazdászok ezért számos új mutatót alkotnak, melyekben egészségügyi adatokat, várható élettartamokat és egyéb szempontokat is figyelembe vesznek, ilyen például a HDI (Human Development Index / Emberi Fejlődés Mutatója), vagy épp a HPI (Happy Planet Index / Boldog Bolygó Index). Még ezekkel is nehéz pontos képet kapni egy összetett társadalom jólétét illetően, ám valójában akkor sincs könnyű dolgunk, amikor leszűkítjük a kört az egyes emberekre, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy mindenkinek más és más a maga boldogságkosara. A közös nevező azonban mindenkinél egy és ugyanaz, ez pedig a megélt szabadság mértéke. Minden út ide vezet.