Amikor a Vezér a népakarat egyszemélyi kifejezője

Posted by

Béndek Péter

Amit Magyarország jobboldalnak hív, az hagyományosan a nacionalizmustól a rasszizmusig terjedő spektrum (a nemzeti szocializmus árnyalatai); annak oka, hogy ez így lehet, egyfelől a liberális polgári hagyomány gyengesége, másfelől a nemzet uralkodó etnicista felfogása.
A jobboldal azonban ennél jóval tágabb fogalom, elvileg a piaci anarchistáktól és a libertáriustól a keresztény és polgári konzervatívokon át ível a fasizmusokig és a mondott nemzeti szocialista táborig. (Jó azért tudni, hogy a jobboldalnak ez a felfogása — ti. hogy ma beleértjük a totálisan baloldali eredetű fasizmusokat és a nácizmust — a versenytárs kommunista-szocdem munkásmozgalom és a Komintern két világháború közötti iránymutatásnak köszönhető.*)
A jobboldalnak ez a “tágassága” azonban nem érződik Magyarországon. A nemzeti szocialisták (ahogy mondtam, a nacionalizmustól a rasszizmusig tartó, de mindenképpen etatista) tömegein innen alig van valami. Akik vannak, a konzervatívok univerzalista keresztény, polgári és liberális csoportocskái viszont puhák és kókadtak, az önképükkel szöges ellentétben mélyen amorálisak, opportunisták, ezért könnyen válnak társutassá is. (Ezt a hazai konzervatív értelmiség karrierjén lehet a leginkább megfigyelni. Jelentős részük vidáman elvan a nemzeti szocialista vezetésű NER-es intézményekben: egyetemeken, bizottságokban, sajtóban, és ráadásul azt is hiszi, hogy jól van ez így.)
Ez a felállás semmit nem változott a harmincas-negyvenes évekhez képest. Aki pedig kételkedik a terminológia pontosságában, ha már nem igazolja számára a politikai gyakorlat és az európai szövetségi politika, akkor vegye észre, ahogy elkezdték magukat is ennek nevezni (“nemzeti államkapitalizmus”, nemzeti konzervativizmus, populizmus stb.).
Ezek az önmeghatározások lényegében a nemzeti szocializmus előszobái, hiszen a szabadságellenesség, a jogkorlátozás és a jogrendszer kiszámíthatatlansága (vezér- és akaratelv), az államtól független intézmények letörése, a megfélemlítés, a belső ellenségek kijelölésének hullámai, az irdatlan mérvű, irracionális propaganda mind végső soron a demokráciát ássák alá, úgyhogy mára — nem véletlenül, összefüggésben a szabadság korlátozásával — a szabadságnak és intézményes tereinek már csak a maradékait vehetjük számba.
Nem véletlenül, ez ugyanis a cél.
Ha ugyanis előirányzottan fogy a szabadság (azaz csökken az individualizmus mozgástere és vele a heterogén értékek és döntések társadalmi méretű összehangolásának/összeadásának valódi demokráciákban normális kényszere), akkor nincs szükség a demokráciára és a bonyolult intézményi mechanizmusaira sem.
A “demokrácia liberalizmus nélkül” tipikus demagógia: ha ugyanis nincs szabadság, demokráciára sincs szükség, mert nem lesznek különböző akaratok, amelyeket aggregálni kéne, így a demokrácia hamar autokráciába alakul át. Szabadság nélkül a demokrácia az értelmét veszti. A nemzet az etnicizmuson túl szocialista jellegű gazdasági és politikai egységbe tömörül, “egybeforr”, amelyben az erőforrásokkal — idértve az anyagi forrásokat, a politikai értékeket, a kultúrát, az emberi életeket stb. — a Vezér és köre gazdálkodik.
Ez itt az alapvetése minden nemzeti szocializmusnak, amelyben a Vezér a népakarat egyszemélyi kifejezőjévé válik előbb a propagandában, majd az intézményrendszer és a politikai gyakorlat is ehhez idomul. Az orbánizmus logikája szükségképpen vezet ide, a totálisközeli állam felé.
Nincsen az úton konszolidációs fázisa, mert a szabadságnak mindig képes meglátni a maradékát, amit el akar pusztítani; és azt hogy mit pusztít, mindig csak a az aktuális biztonságérzetén múlik. Rezsimünkben azt kell elpusztítani, ami a kétharmadot (perspektivikusan) fenyegeti.
Ennek az egyszerű valóságát majd akkor veszi észre mindenki, amikor a rezsimben megengedhetővé válik a fizikai erőszak is, mert nem marad más eszköz a társadalom ellenőrzésére. Az is lehet persze, hogy idáig nem fogunk eljutni, mert hamarabb megbukik a rendszer. De a rendszer logikája a folyamatos radikalizálódás.
(Ellenpróbaként szívesen venném kritikusaimtól, hogy rámutassanak arra: hol van a szabadság — ha tetszik a libsik — korlátozásának jövőbeni nyugvópontja ebben a rendszerben, amelyhez elérve ez kóros mértékű hazudozás, a nemzet lerablása és jelentős külső erőforrásinjekció nélkül is produktívan tud továbbfejlődni.)
A helyzeten nem csodálkozni kell — hiszen ez kódolva van a személyi függéseken alapuló (közép-)kelet-európai feudalizmusból a tömegtársadalomba szinte érintetlenül átlépő magyar politikai kultúrában és a hazai jobboldal etnicista logikájú működésében –, hanem elejét venni annak, hogy a nemzeti szocializmust egy hasonló szélsőség — vagy ellenséges hadsereg híján: egy hasonlóan szélsőséges helyzet — tudja csak legyőzni, mint a ’40-es években. Mondhatjuk persze, hogy a javasolt pontosítás a magyar jobboldal megszólítására azért helytelen, mert a szóval megteremtjük a gyakorlatot is, ami eddig nem volt.
Ebben van igazság, noha a gyakorlat — ahogy érveltem — enélkül is egyre világosabbá válik és fog válni, de amit itt fontos leszögezni: ez a gyakorlat ma mást jelent (nem a zsidók elpusztítása és a világháború definiálja) és mások a határai, mint 70-80 éve. És köszönjük ezt a globalizációnak. A rezsim hamarabb fog megbukni — mert meg fog bukni — annál, hogy lágereket kezdjen el felállítani.

.