Posted by Rózsa Mihály
Az én nagyapám, amikor vitték, azt gondolta először szerencséje van a szerencsétlenségben, hiszen két unokatestvérével és több barátjával egy helyre kerültek Oroszországba. Kint már tudta, hogy nincs szerencséje. Soha nem kapott fegyvert a kezébe. Néha lapátot. De jellemzően az volt a dolguk, hogy sétáljanak a csapat előtt. Aknamezőkön. Nagyapámnak szerencséje volt. Jó sávban haladt rendszerint. De látnia kellett, hogy az unokatestvérének és több barátjának közel sem volt ilyen szerencséje.
Bár azt mondta, hogy egy idő után már inkább azt gondolták, hogy azoknak van szerencséjük, akiknek nem volt szerencséjük. Ha nem kellett sétálni, akkor néha a tiszthelyettesek, csak úgy vicces szórakozásként vertek közülük agyon párat. Mindenért büntetés járt. A semmiért is. Hónapok a pokolban. És attól ijedt meg leginkább, hogy látta, miként lesz a többség közömbös minden iránt. Már a verés sem váltott ki érzelmeket belőlük. Menni előre. Nem volt kérdés, hogy nem lehet joguk túlélni, csak az volt a kérdés, mikor jön a halál. A halál, ami elveszi a fájdalmat és a megaláztatást. Már nem az egykori válogatott kiváló kézilabdázó volt ő ott, csak a mocskos zsidaj. A Kormányzó úr és a haza dicsőségére. Vágóhídi barom, személy nélküli sorszám. Mindenki szabad prédája. Megfosztva az emberség minden utolsó foszlányától. Úgy döntött elég volt, menekülni kell. Próbált társakat szerezni hozzá, de már senkiben nem volt elég élni tudás, hogy vele tartsanak. Egy éjszaka rájuk törtek az oroszok. Nagy csetepaté alakult ki. A munkaszolgálatosok a földön feküdtek, ki imádkozott, ki sírt, ki várta, hogy jöjjön a golyó vagy a gránát. A nagyapám úgy döntött elindul a kavarodást kihasználva. És őt is meglepte, hogy egyre halkabban hallotta a fegyverek ugatását. Aztán csend lett. Ő csak ment előre. Elszántan, fáradtan, de kitartóan. Nem mert az oroszok felé indulni, azoktól is félt nagyon. Elindult hát haza, illetve arra amerre az őt ide kihajító hazát sejtette. Hosszú hónapok amíg bujkált, amíg megtörve jött előre. De hazaért. Maga sem hitte tényleg, hogy sikerülhet, de sikerült. És itthon is sikerült elkerülnie nagyon-nagyon sokáig a nyilasokat, csendőröket, rá vadászó élőket. Volt aki segített. Kevesen. Sokan fel akarták adni, menekülni kellett. Egy hajnali órában ért haza a lakásukba, a külvárosba. Halkan zörgette az ablakot, nagyanyám rémülten lépett ki hozzá, aztán zokogva zárta a karjaiba. Még két hétig szerethették egymást a rettegés szerelmével. Aztán jöttek értük. Valamelyik szomszéd jöhetett rá, hogy itt zsidók vannak, a nyilasok meg azonnal jöttek és ütöttek. Úgy terelték ki őket a közeli térre, ahol régen a boldog békeidőkben vasárnaponként a kő asztaloknál nagyapám kártyázott vagy sakkozott a barátaival. Ahogy vitték őket szembe is jött velük a járdán egy régi barát. Meglátta, mert látszott, hogy meglátta,de gyorsan elfordította a fejét tőlük. Pedig de szerette régen dicsérni nagyanyám káposztáját! De miért is ne fordítsa félre a fejét a régi barát, amikor az Isten is ezt tette velük. Pályaudvar. Marhavagonok. Újabb hosszú utazás a megsemmisítő táborig. És ekkor már nem volt naiv álom, mert ők is tudták, hogy nem munkatábor ahova viszik őket. Aztán az élet úgy hozta, hogy minden poklot megjárva és látva, sikerült túlélniük. Nekik igen. Utólag tudta meg nagyapám, hogy akikkel a munkaszolgálatban együtt volt, azok közül senki nem jött haza. Ő túlélte. Mély sebekkel, de erős élni akarással a lelkében.
Úgy gondolom az én nagyapám a hiteles tanúja annak, hogy milyen ember volt ez a fehér lovas pojáca és mit okozott az aljassága, gyávasága. Ma már ő nem tudja elmondani, meghalt az én nagyapám. Én mondom helyette el amit nem lehet és nem is szabad nem elmondani….,