Blanka
Rab László
Kajánul lestem, amint Bayer és Bencsik nagy toppantásokkal igyekezett a tizenéves Nagy Blankát ledorongolni, nem tennék ilyen csacskaságot sohasem, mert az ifjú hölgy még mindig itt lesz, amikor ezek a kormány-durmancsok alulról szagolják az ibolyát (velük leszek, ott röhögök csak rajtuk igazán!). A fiatalsággal szemben nem tudsz mit tenni, az élet élni akar, az öregfiúk – akiknek grabancát megcincálta a minden újságíróra leselkedő legkeményebb rém, a modorosság – szeretik, ha védekezésre képtelen áldozat áll velük szemben a tisztáson; dögevők ezek, a hatalom véres csőrű keselyűi, akik elől az inas vad most szépen elillant, hogy aztán később újult erővel bukkanjon fel, hiszen van ideje épülni, szépülni és erősödni. Nagy Blanka már rég nem fog káromkodni, amikor a csahosok még mindig fújtatva csörtetnek a kutyafalkában, és azon, hogy a nyúl nyomába se érnek, hangosan fogunk hahotázni. Szuvas fogakkal, szőrüket hullatva terülnek el az értelmetlen vadászat után a kastély márványpadlóján, közben az erdőből furcsa dallam hallatszik, valaki azt énekli: TRALLALA! (Másképpen: “S harag múltán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait!”)