Focizunk, tehát vagyunk

A késő harmincasok, kora negyvenesek már nem emlékezhettek a magyar labdarúgás sokáig utolsó fellobbanására. A nyolcvanas évek közepének sikereiről (moszkvai ifjúsági Eb-győzelem; Videoton az UEFA-kupa döntőjében; menetelés az 1986-os világbajnokságig; Brazília legyőzése) lemaradtunk, nekünk a kilencvenes-kétezres évek kudarcai jutottak. Azokból is az egyre fájdalmasabbak és az egyre kínosabbak. Mindenkinek máshol volt a mélypont; idővel már szinte mazochista örömmel kérdezgettük egymást a legmegalázóbb élményekről. Nulla-nulla Liechtensteinnel 1999-ben? Vereség a moldávoktól, a grúzoktól, Máltától, Észtországtól? A jugoszlávok ellen 7-1-re elveszített 1997-es itthoni világbajnoki pótselejtező, amikor sokezren néztük dermedten a lelátóról Mijatovićot, hogy ott és azt csinált szegény Mracskóval, a békéscsabai hentessel, ahol és amit csak akart?

A pályán látott összeomlásokat, ötlettelenséget és gyávaságot még fájdalmasabbá tette a menetrendszerint beinduló fogadkozás a Változásról, a bicegős magyarázat a „fejben elfáradt” fiúkról, az egyre ködösebb daliás idők utáni tartalmatlan sóhajtozás. Két-három elfogadható meccs után mindig érkezett az újabb megaláztatás. A világ elment mellettünk és mi ezt tudtuk; a magyar labdarúgó-válogatott nevetség tárgya volt.

A kívülállók, amikor nem gúnyolódtak rajtunk, egyre fogyatkozó számú rajongón, vigasztalni próbáltak. Ne szívjuk annyira mellre, hiszen „ez csak egy játék”. Különben is, mi érdekes van abban, hogy „huszonkét túlfizetett senki kerget egy labdát”? A profi labdarúgástól épelméjű ember amúgyis távol tartja magát – szólt a közokosság –, hiszen az sötét üzlet, erőszak, korrupció és politikai manipuláció furcsa keveréke. Az ízléstelen frizurák és randa tetoválások világa. Nincs az az elvetemült szurkoló, aki ne ismerné el ezen állítások némelyikének igazságát.

Azonban mindig fájdalommal töltött el minket, amikor megint nélkülünk rendeztek meg egy világversenyt, komoly bajnokságban pedig nem játszott magyar játékos. Pontosan tudtuk ugyanis, hogy a foci több bármelyik sportnál: egymásnak feszülő hitek, meggyőződések, ideológiák széttöredezett világában a futball az utolsó nagy közös nyelv. Narratíva, amelyet Patagóniától Kamcsatkáig szinte mindenki ért. Mítosz, amelynek hőseit, csatáit, győzelmeit és bukásait újra meg újra elmeséljük. Ezért a világbajnokság döntője a legnézettebb televíziós esemény a Földön. Semmilyen más teljesítmény nem váltja ki azt, hogy a Dél-Amerika legtávolabbi csücskébe vetődött magyar túrázó nemzetiségét megtudva a helyi polgár „Ááá, Szoboszláj!” felkiáltással jelezze: el tud minket helyezni mentális térképén.

Focizunk, tehát vagyunk.

Ezt az igazságot hosszú-hosszú évek után 2016-ban érezte meg újra Magyarország. A válogatott Eb-szereplése fellobbantotta a régóta kihunytnak hitt focitüzet. A budapesti nagykörutat megszálló boldog tömegek jelezték, hogy az ország milyen szenvedélyesen szereti a futballt, a válogatottat – azaz saját magát. Tegnap negyed öt körül, amikor Szoboszlai Dominik, Európa jelenleg egyik legjobb támadó középpályása csodálatos cselsorozatot követően hatalmas gólt lőtt Montenegrónak, majd eksztázisban ütötte a szíve fölött viselt koronás címert, ismét elhihettük: ők, tizenegyen a pályán, meg mi, a stadionban és a képernyők előtt szurkoló milliók – kortól, foglalkozástól, származástól, meggyőződéstől függetlenül – egyek vagyunk.

Ezért, a minden emberi együttéléshez nélkülözhetetlen összetartozás-tudat miatt fontos , hogy tegnap este a magyar válogatott veretlenül végzett selejtezőcsoportja élén és sorozatban harmadjára jutott ki az Európa-bajnokságra. Nem létszámemelés okán, pótselejtezőn átbukdácsolva, hanem saját jogon, mert ő volt a legjobb. 2023-ban senki nem győzte le Magyarországot, ilyesmi utoljára 1976-ban fordult elő. Marco Rossi kapitánysága alatt tétmérkőzésen kétszer vertük meg Angliát, döntetlent játszottunk a világbajnok franciákkal, legyőztük Németországot, most pedig ismét készülhetünk az Európa-bajnokságra. Van csapat, van klasszis, van karakter és van kapitány.

Focizunk, tehát vagyunk.