Posted by Gergely Tamás
>A mezőn találtak rá. Az egyre kopárabb földre volt… leguggolva,
lefeküdve, lerogyva – nem tudták megállapítani, melyik szó fedi a
valóságot.
Előredőlt testtel, kinyújtott karral próbálta fedezni, óvni a pöttömnyi
virágot. Sárga csillagai teszik őt üdévé, különben neve sincs, és a kései
őszben másodvirágzás. Szóval Vadmalac tenyerével mintha óvta volna,
bár nem ért hozzá, talán hogy ne tegyen kárt benne.
– Gyere! – mondták a társai: a koma meg Malacka. – Itt lőnek,
bombáznak.
Felemelték, s a hóna alá nyúlva vitték.
Vadmalac visszafordult a virág felé, és ennyit szólt:
– A virág nem bánt. Nem lő, nem dob rám bombát.