A bohóc mélyről fakadó igazsága

Bóta Gábor
>Anton és Viktor Franke finom és gyakran halk bohócok. Már-már líraiak.
Elmélázóan álmatagok. Nem felpörgetett tempójúak. Sok tekintetben ellene
mennek a bohóctrendeknek. Azért megnyugtat, hogy nagy ritkán ők is
fenékre huppannak a Fővárosi Nagycirkusz Csodaláda című új műsorában.
Miközben mindig kardoskodtam annak elismertetéséért, hogy a cirkusz a
legmagasabb rendű művészet, úgy gondolom, hogy a klasszikus cirkuszhoz,
sok más mellett, a harsányság is hozzátartozik. Anton és Viktor
visszafogottak. Ábrándos képük kifejezőbb mint az éles hangjuk. A Kazah
Állami Cirkusz művészei, bejárták a fél világot, hasonló számot csinálnak,
mint amilyet a mi nagy bohócunk, Eötvös Gábor egykor a világ számtalan
pontján. Ebben kiabálta a szállóigévé lett mondatát, élesen sipítva, elnyújtva
a szavakat: „No lááátooood!!!!, van mááásiiiiiik!!!!" Diadalittas üvöltés volt ez,
szinte szétrepesztette a falakat, amikor a tőle elvett hangszerek helyett,
amelyeket mind ujjongó örömmel húzott elő a ruhája alól, és mámorosan
fölmutatott, majd sebtében a következőkön és a megint következőkön is
játszani kezdett kivirult képpel. Cirkuszi remekmű volt ez, a nagy bohóc
zsenijének megnyilvánulása. A szabadság himnusza, ezért is kísérte, a
játékossága mellett, a nézők üdvrivalgása. És nem csak a gyerekeké, a
felnőtteké is. Mélyről törtek elő belőlünk a sérelmek, meg az igazságérzet,
hogy most végre nem tűrjük az elnyomást, igenis valahára lehessen
szabadon zenélni, élni. Sérelmekben, elnyomásban pedig mindenkinek, a
gyerkőcöknek is volt már részük, ezért ez a szám a maga nyelvén tényleg
arról regélt, mint a legmagasabb rendű művészet.
Így van ez most is, csak kicsit visszafogottabban. Nem olyan erőteljes a
kiabálás sem a porondon, sem a nézőtéren. A gesztusok sem olyan
szélesek, a hang sem annyira sipítóan fülhasogató. Pasztell Eötvöshöz
képest, „művészszínházi” verzió, a szépsége és a paradoxona, hogy így is
hat. Szabolcsi Miklósnak van egy éles-látó könyve, A clown, mint a művész
önarcképe, amelyben leírja, hogy Toulouse-Lautrectől Chagallig, Picassótól
Chaplinig, Felliniig ki mindenki számára volt fontos az a sokrétű kifejezőerő,
amit a bohóc képvisel. Amikor Anton és Viktor egy olyan számot csinálnak,
amiben vízzel teli pohárral egyensúlyoznak, és ámulhatunk, hogyhogy nem
löttyen ki a víz, pottyan le a pohár, az a humorforrás, hogy egyszer-egyszer
megmutatják, bizony odaragasztották a poharat – de ezután igencsak
hangsúlyossá teszik, többszörösen körbemutatják, hogy most aztán nincs
odaragasztás. Óhatatlanul a látszat és valóság, ha úgy tetszik, az igazság és
a hazugság viszonyáról beszélnek így.
Nagyon örülök, hogy ezúttal nem vonják le a tanulságot hosszúra nyúló
összekötőszövegekkel, megszakítva ezzel a műsor ritmusát, mint régebben
nem egyszer. Végül is a szükséges technikai átállások kitöltésére is valók a
bohócok, és a Fejes Kitty vezetésével mind jobb táncosok, akiknek amúgy
Martonosi Attila kárómintás, gyönyörűséges jelmezeket is tervezett. Ebben a
produkcióban kicsit mindenki bohóc, hiszen mielőtt kimegy a manézsból,
kárómintás sálat kap, ami ráadásul a ruhatárosokon és a jegyszedőkön is
van, jelezve, hogy ők is hozzátartoznak az előadás összképéhez.
Lefegyverző a látványvilág. Gyönyörűségesek azok a vissza-visszatérő
ládák, amelyekből az artisták a kezdéskor, szinte mint madárfióka a tojásból,
„kikelnek”, és a szokásos porondon való körbevonulásos bemutatkozás
helyett, felvillantanak ízelítőül valamit a tudományukból, majd visszabújnak a
ládájukba. Ez már a karácsonyi, januárig, a nemzetközi cirkuszfesztiválig
tartó műsor, emiatt hatalmas, csaknem a kupoláig érő karácsonyfa is kikúszik
valamelyik dobozból. Majd elkezdődik a számok sora, amikhez érzékenyen
hozzáilleszkedik a Szakál László vezette zenekarkíséret.
A vietnámi perzs szám embert próbáló. A perzs az a hosszú rúd, amit
rendszerint egy férfi a vállán, nehezebb esetben a fején, homlokán tart, és
ennek tetején ad elő valaki tornamutatványokat. Hátborzongató, hogy ezúttal
ketten is vannak a magasban, és ráadásul a földön álló ember még a rudat is
elengedi, csak egyensúlyozva tartja őket. Itt muszáj megemlíteni, hogy a
közelmúltban sajnos elhunyt, köztiszteletnek, szeretetnek örvendő Kristóf
Istvánnak, aki 24 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, éppen perzs száma
volt a feleségével. A legrangosabb nemzetközi cirkuszfesztiválon, Monte-
Carlóban ezzel nyertek ezüstérmet, amit ott Ezüst Bohóc-díjnak hívnak,
szemléltetve, hogy sok tekintetben bizony a cirkusznak is a bohóc az
önarcképe. Az pedig nyilvánvaló, hogy a porondon is igen fontos a humor.
Nem ritkán egy halált megvető számot bemutató artista kezdetben
bohócgúnyában csetlik-botlik, ügyetlenkedik, rémüldözik, aztán megmutatja,
hogy hű, mit tud! Magas drótkötél számból is több ilyet láttunk már. Az
Oroszországból érkező high-wire (magasdrót) csoport nem viccel. Ők rögtön
hősként mutatkoznak. Ez az a zsáner, amiben sokan még biztosítókötél
nélkül dolgoznak. A cirkuszban hagyomány az életveszéllyel való játék. Simet
László, aki augusztus 20-án végigment a Duna fölött, bár lassan 65 éves, a
magasdróton nem használt biztosító loncsot, bár amikor a Cirque de
Soleilben lépett fel, nem engedték, hogy anélkül dolgozzon. Ezúttal van
biztosítókötél, de van például olyan nehéz kunszt, hogy a kötélen álló két férfi
fején egy hölgy spárgába megy le.
Két, hosszú múltra visszatekintő magyar artistadinasztia fiatal sarja is
bemutatkozási lehetőséget kap. A 16 éves Wertheim Deniel már több mint
reménység. Nyolc golyóbissal is képes zsonglőrködni. Szélsebesen,
különböző alakzatokban pattintgatja „partnereit” a földhöz, közben pörög-
forog, a lába között is hajigálja őket, vagy éppen villanásnyi időre a
homlokán, a nyakán megállítja valamelyiket. Kissé még merev az arca, a
játék örömének jobban kellene tükröződnie rajta. Kraj Tiffany szép rúdszáma
a reménység kategóriájába tartozik.
Nicole Jostmann kutyái kedvesen humorosak, a lovai pedig gyönyörűek. Az
etióp páros ikáriai játéka lenyűgöz. A hátán fekve a lábával dobálja,
elképesztő tempóban pörgeti fantáziadús verziókban a magas férfi a nála
alacsonyabbat és fiatalabbat. Sugárzik róluk, hogy imádják ezt csinálni,
Nevetnek, virgoncak, kivirul a képük. Én őket tettem volna záró attrakciónak.
Bár a zárószám is különlegesség: Shu Takada Japánból, a jojóival. Hat
esztendősen kezdett jojózni, két kezével már-már követhetetlen
gyorsasággal, ide-oda tekeri a szálakat, mint egy bűvész, tekintetével szinte
bűvöli, megbabonázza az instrumentumait, amik kicsik, ezért ki is kell vetíteni
a számot. Korábbi programokban volt, amikor túl soknak találtam a kivetítést,
az előre felvett képsorozatot – gyanítom, hogy ez is inkább az –, lézerfényt,
miegymást. Elvonták a figyelmet a porondon történtekről. Most Fekete Péter
rendezőnek és Graeser József cirkuszszakmai vezetőnek sikerült eltalálnia a
megfelelő arányokat. Ez igaz a revüelemek alkalmazására is. A Csodaláda
lendületes, kimondottan szép műsor, jó néhány erőteljes számmal. Kiadós
sikerre számíthat.
(nepszava.hu)