Posted by (Olimpiai kesergő, 5.)
Szekeres István
>Komoly figyelmeztetés érte a magyar sportot 1986 tavaszán. A Rába Magyar Vagon- és Gépgyár szélnek eresztette az általa támogatott kiemelt egyesület hét sportágát, az atlétikát, az evezést, a kajak-kenut, a súlyemelést, a teniszt, a tornát és az úszást.
A sportegyesületek helyzete 1989-ben vált drámaivá. Pedig már egy évvel korábban érzékelni lehetett a bajt. Az élsportolókat, akik addig bázisvállalatoknál voltak sportállásban, egy rendelet nyomán az egyesületeknek kellett munkaviszonyba átvenni. Ehhez megkapták a sportolók béralapját. Csakhogy pár hónappal később bruttósítani kellett a béreket, amelyekre már új állami közterhek is rakódtak. No, annak már nem volt meg a fedezete.
Bár a kirakatban lévő, a magyar sportsikerek kilencven százalékát szállító kiemelt egyesületek tartották magukat még ’89 elején is, egyre több jelét látták annak, hogy nagy átalakulás következik. A sport hátországában gazdasági káosz keletkezett, és viharos gyorsaságú leépülés kezdődött.
De a következő olimpián, 1992-ben Barcelonában Magyarországot 23 sportágban 217 sportoló képviselte, akik összesen 30 érmet szereztek, 11 aranyat, 12 ezüstöt és 7 bronzot. A kiemelkedő siker alapja a hagyományosan erős sportszakmai háttér volt. Az olimpiák történetében Magyarország kivívta a sportvilág elismerését: ez a kis ország folyamatosan az első tíz között végzett, nagyhatalmakat is lepipálva. Mert sok sportágban dolgoztak nemzetközi rangú szakemberek, akik a módszertani kreativitásukkal, olykor forradalmian új edzésmódszerekkel neveltek világklasszis sportolókat.
Az 1952-es helsinki olimpia 16 aranya sem a Rákosi-rendszer sikere volt. A második világháború előtti utolsó (1936 Berlin) és az azt követő első (1948 London) olimpia egyaránt tíz aranyérmnek logikus folytatása volt. A felkészülés új színtere volt az 1947-ben létrehozott tatai edzőtábor, amelynek a felszereltsége természetesen még nem hasonlított a maira, de nyugodt körülményekkel és – ami nagy szó volt – napi három bőséges étkezéssel szolgált.
Orbán Viktor bejelentése 2010 januárjában sportfinanszírozási fordulat előjele volt: „Ha azt akarjuk, hogy a jövő nemzedékei érmeket szerezzenek, győztesek legyenek, illetve ismerjék a sikert, és ennek érdekében képesek legyenek összefogni másokkal, a sportot stratégiai ágazatnak kell nyilvánítani” – mondta a Magyar Olimpiai Bizottság vezetőivel folytatott konzultációt követően.
És 2013-tól elkezdett dőlni a pénz a magyar sportba.
Az azóta sorra került két olimpia eredménye: Rio de Janeiro – 16 érem, közte 8 arany, Tokió – 20 érem, 6 arany. Megközelíteni sem sikerült a drámai anyagi helyzetben elért barcelonai sikereket. Az érkező milliárdok nem megfelelően hasznosulnak. A jelentős részük létesítmények, stadionok építésére ment el, az olimpiarendezés hátsó gondolatának vonzásában. Szinte mindegyik túlárazott, így nagy pénzek tűnnek el kormányközeli vállalkozók zsebében. A szövetségek élére akár politikusokat is delegálnak, és a sportágak közgyűlése – bőségesen érkező támogatás reményében – meg is választja őket. Ott lojális emberekkel
veszik körül magukat, egyre több szakember szorul ki a vezetésből. Mindennek persze maguk is a kárát látják, megbukott Kocsis Máté, a kézilabdázók és Szűcs Lajos, a teniszezők elnökeként. Kitört a vihar az ökölvívók táborában, van zűrzavar az úszásban.
Tele vagyunk sportdiplomáciai hiányossággal. A szövetségekben és a klubokban sok a„lézengő ritter”, aki – jó fizetségért – csak bólogat mindenre.
Özönlenek a tao-pénzek a csapatsportokba, de nincs előrelépés, egyedül a vízilabdában vannak olimpiai éremesélyeink. A futball külön világ, az egészségtelenül óriási támogatás csak arra volt elég, hogy a válogatott és a Ferencváros megvesse a lábát az európai középmezőnyben, az olimpiai szereplésünk csak illúzió. A labdarúgásban általános milliós fizetések azt a hamis képet sugallják, hogy a sportolók milyen jól keresnek. Holott az egyéni sikersportágak legjobbjainak – összehasonlítva – csak morzsák jutnak.
A szakmai fejlődést visszafogta, hogy a Testnevelési Egyetemen hosszú éveken át szünetelt a szakedzőképzés. A sporttudományos kutatás ingatag lábakon áll.
Az egyesületek finanszírozásának nagy vesztesei a kis, de pótolhatatlan nevelőműhelyek; gőz erővel folyik a központosítás és az akadémiai rendszerek erőltetése, megfelelő képzési koncepció nélkül. A korábban oly sok sikert termett innováció helyett sablonkövetés uralkodik.
Recseg-ropog a gépezet.
Született optimistaként ugyanitt, egy másik írásban azt az előérzetem rögzítettem, hogy Párizsban húsznál több érmet, közte hat aranyat szereznek a sportolóink. Legbelül viszont szorít az aggódás, nehogy leszerepeljen a csapat. Akárhogy lesz is, Párizs után végre rendet kell tenni, hogy megőrizzük a magyar sport hagyományos értékeit.
Címkép: a tatai edzőtábor belső parkja