Posted by (Olimpiai kesergő, 3.)
Szekeres István
>A sporttörténelem téves frázisai képesek makacsul befészkelni a tudatba. (A nagy történelemben ilyen az a hamis állítás, hogy Petőfi Sándor 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta a Nemzeti dalt. Ezt egyetlen korabeli feljegyzés és Petőfi részletes naplója sem erősítette meg.) Ilyen a sportban is az a tétel: a mi sikerágazataink titka az, hogy azokat csak kevés helyen űzik a világban. Ezt alighanem a csapatsportok valamely szerelmese találta ki, holott a leggyanúsabb sportágak között – az öttusa és a kajak-kenu mellett – a vízilabda is szerepelt. A rendszerváltás időszakában alaposan
felerősödtek ezek a hangok, de sikerült cáfolni. Legalábbis látszólag. 2008-ban magánbeszélgetést folytattam az egyik napilapunk sportrovatának a tagjával.
Véletlenül került szóba a kajak-kenu. Azt mondta, nem komoly sportág, mert szűk baráti társaság osztozik a világversenyek érmein. Elmondtam, hogy az előző évi duisburgi vb-n 90 ország indult, és 30 szerzett érmet. „Tényleg?” – kérdezett vissza, nagy csodálkozva.
Nem tudtad? De hát ti is adtatok tudósítást róla… „Mi a magyarok eredményét közöljük.”
A mezőnyről nem adtok hírt? „Nem, mert nem is férne a terjedelembe.”
A hosszú harc közben egyetlen csatát talán megnyertem, talán nem.
Az Új Népszabadság október 21-i sportoldalán közöltem írást – Világbajnok a Fradiban címmel – a kenus Adolf Balázs átigazolásáról. A versenyző 5000 méteren megvédte a világbajnoki címét. Egyesben 1000 méteren az ötödik helyen zárt, így olimpiai kvótát szerzett.
Az egyik kommentelő – félreértés ne essék: sportot szerető és tájékozott emberről van szó! – nem hisz a sportág elterjedtségében. Azt írta: „Nekem teljesen amatőr sportnak tűnik. Ha van szponzor, támogató vállalat, az általa adott pénzből persze jusson versenyzőnek, edzőnek, szakosztálynak is!”
A válaszom: „Ma a kajak-kenu világszövetségében is – akárcsak a többi egyéni sportágéban – nagyjából 150 tagország tömörül, elképesztő a konkurencia az elavult felfogásunkhoz képest.”
Erre jött a replika: „De a 150-ből jó, ha húszban van profizmus. A többiek nem is esélyesek.”
Utánanéztem. Friss adat a világszövetség, az ICF (International Canoeing Federation) honlapjáról: a 171 tagország több mint egymillió versenyzőt számlál. Az idei vb-n, Duisburgban csak az aranyérmes országok száma 16 volt. Ausztrália 4-et nyert (ki gondolta volna?), 2-2 aranya van Dániának, Kanadának, Magyarországnak,Németországnak, Portugáliának, Spanyolországnak és Új-Zélandnak. 1-1 pedig Chilének, Csehoszágnak, Kínának, Kubának, Litvániának, Olaszországnak, Romániának és Üzbegisztánnak. Vagyis nagyon széles már az aranyskála is. Egyedül Afrika nem szerepel az élmezőny kontinensei között, noha tudjuk, hogy a kajakhoz hasonló alkotmányokban ott is folynak versengések, de a versenykajakok beszerzése nyilván meghaladja az anyagi lehetőségeket.
A sportágat magas szinten, világbajnoki részvételhez elegendő módon képtelenség amatőr alapon űzni. A vízitelepek általában nem városközpontokban találhatók, a napi két edzés (mint minimális követelmény) elvégzéséhez mindennap kétszer kell oda- és visszautazni. Az pedig nyolcórás munka mellett nem jönne össze. Az utánpótlás-korosztályok képviselőivel együtt öt-hatezer versenyző anyagi támogatását mindenütt megteremti maga az állam vagy az államilag elfogadott szponzorátus.
Mielőtt még belelovallnánk magunkat az ostoba, régi frázisba, szögezzük le, hogy Magyarország az idei világbajnokságon éppenséggel nem aratott.
És ha majd egyszer – isten őrizz’ – egytelen aranyat sem nyerünk, úgy szól az értékelés, hogy a nem létező nemzetközi mezőny lenullázta a magyarokat?
Címkép: fej fej mellett. Sundbykajak.dk