Posted by Odze György
>A politika és a nemiség összefüggései. És éppen az érettségim napján.
1967. június 5-én. Apám gondterhelten hallgatta a rádióban a reggeli
híreket. A TASZSZ jelentette. Kitört a háború Egyiptom és Izrael között,
a feszültség pedig akár világméretű is lehet, atomháború, akármi.
Gondoltam, akkor el sem indulok az érettségire, ha háború lesz, nincs
sok értelme, de apám azt mondta, menjek nyugodtan. És ha nem látjuk
egymást többé? Anyám telefonon beszélt Laután elvtárssal, aki
munkásőr volt, hátha többet tud arról, hogy mi lesz velünk, de Laután
elvtárs sem tudott többet.
-A te dolgod a tanulás – mondta.
Könnyű ezt mondani. De hát nem nagyon érdekelt az iskola. Mi
lesz velem? Amúgy se nagyon tudtam, pedig tizennyolc éves korban már
kell tudni, hogy mi legyen velem. Amikor kicsi voltam, apa gyakran bevitt
a munkahelyére, egy építészeti intézetbe, ahol házakat terveztek, ő volt
az igazgató, mindenkinek komoly volt a tekintete, mindenki fehér
köpenyben járt és logarléc volt a köpenyük felső zsebében, nagy
rajzasztalok mellett álltak, megsimogatták az arcomat, és azt mondták,
milyen kedves kisfiú vagyok. Te is építész leszel, mint apuka? És jót
nevettek. Talán legyél építészmérnök. Hidakat tervezhetsz, és amikor az
emberek átmennek rajtuk, jó érzés lesz benned, hogy ezt te tervezted.
Biztosan így van. Én csak állok a híd közepén, a korlátra könyökölök,
lenézek a folyóra, cigarettára gyújtok, és közben hallom, amint az
emberek azt mondják mellettem, biztosan ez a férfi tervezte ezt a hidat,
igen, biztosan jó érzés, de engem nem töltött volna el örömmel az efféle
korlátra könyöklés, nem, eszem ágában sem lett volna hidakat tervezni.
De hát akkor mégis, mi leszek?
Tanulj szakmát! Györgyi néni, anya egyik barátnője laboráns volt,
vérben, pisiben meg kakiban kutakodott, ez volt a szakmája. Ezt
akartam? Nem, nem akartam laboráns lenni. Talán orvos? Mit tanulnak
az orvosok? Megtanulják a betegségeket, és megtanulják, hogy hogyan
lehet a betegségeket gyógyítani. Ha lehet gyógyítani. A nátha ellen nincs
orvosság, ezt mondta mindig Lőhr doktor, a körzeti orvos, amikor anya
belázasodott és egy kendővel kötötte be a fejét. És a másnaposság ellen
sincs. Utcaseprő leszel, ezt állította gyakran anya. Legjobban
filmrendező szerettem volna lenni, el is mentem a felvételire, de már az
első vizsgán megbuktam. Egy dolgozatot kellett írni a Szentivánéji
álomról, két oldalon, beadtam, a folyosón vártam az eredményt a
többiekkel, aztán kijött egy magas, sovány, szemüveges férfi, azt
mondta, hogy ő a bizottság titkára, és nem sikerült a felvételim, mert
nincs fantáziám.
A tanárok is a rádiót hallgatták az érettségi feleletek közben, hogy
mit jelentett a TASZSZ, sápadtan és zavartan beszélgettek. Mi lesz
velünk, ha háború lesz. Hiába volt minden. Ha ledobják az atombombát,
még az árnyékunk sem marad meg. Soma azt mondta, elmegy főtt
kolbászt enni egy hentesboltba, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó főtt
kolbász az életében. Hogyan lesz háború? Hát a szovjetek is, meg az
amerikaiak is beszállnak, és kész, magyarázta Vilhelm, az
osztályfőnökünk. Aztán jön az atom. Annyi bombájuk van, hogy az egész
Földet szétbombázhatják, senki sem éli túl. Másnap, június 6-án is tartott
a háború, Mose Dajan izraeli hadügyminiszter ellencsapást rendelt el a
Sínai-félszigeten gyülekező arab páncélosok ellen. Mi tovább
érettségiztünk, a feleletek egyre rövidebbek, a tanárok egyre elnézőbbek
lettek. Minek a szigor, ha úgyis háború lesz?
Hazafelé bementem a fodrászatba, mert ott dolgozott Garami
Csilla, a tanulólány, aki nagyon tetszett nekem. Egyszer már
hazakísértem, egyszer moziban is voltunk, de még a kezét sem fogtam
meg. Megvártam, amíg összesöpri a hajszálakat, kihozza a törülközőket
a raktárból, azután befejezte a műszakot. Rövid, fehér szoknyát viselt és
kék blúzt. Nagyon szép lány volt.
– Lehet, hogy háború lesz – mondtam neki szomorúan.
– Világháború?
– Igen – feleltem, de azt gondoltam, kissé még rá kell erősíteni. – És
atomháború. Bemondta a TASZSZ, akkor pedig az úgy van. –
Mindnyájan meghalhatunk.
– Mikor?
– Lehet, hogy holnap – mondtam és igyekeztem sokat sejtető lenni.
– De az sincs kizárva, hogy ma. Attól függ, hogyan haladnak előre a
tankok a Sínai-félszigeten.
– Nem szeretnék meghalni.
Felnéztem az égre, mintha az első bombázórepülőket várnám.
– Én sem – mondtam. – Mert nagyon szeretlek. Hányszor vidul föl a halál
előtt, Aki halódik. Ápolói mondják, Ez az utolsó lobbanás: mi hát most E
lobbanás? Ó, szívem! asszonyom! Lehet mézét kiszívta a Halál, De
nincs hatalma a szépségeden: Nem tört le: szádon-arcodon bíborlik
Szépséged zászlaja, és a Halál még Nem tűzte ott ki sárga lobogóját.
– Milyen szép – mondta.
Gondoltam, beismerem, hogy Shakespeare írta, de aztán mégse
ismertem be. Megálltunk a sarkon, kicsit tétovázott.
– Felmegyünk hozzátok? – kérdezte azután. Megérintette a
kezemet. Ábrándoztam arról, hogy csókolózunk.
– Persze – feleltem. Már ott voltunk, a Hajós utcában, a kapunk
előtt. – Éppen üres a lakás.
Később hallottam, hogy Jordánia aznap kilépett a háborúból, de
annak azért örültem, hogy Nasszer nem adta fel. Az érettségi sikerült,
Csillával később soha nem beszéltünk arról, ami a Hajós utcában történt.
Azóta, ha ezt a szót hallom, hogy háború, mindig Csilla jut
eszembe.