Mintha?

Szakonyi Péter
>Két kézzel szórja a pénzt Guszti! Drága öltönyöket vesz, impozáns
éttermekben költi el ebédjét, ötcsillagos szállodákban száll meg
külföldön. Teheti, mert cége valósággal dübörög. Naponta tucatnyi
megrendelést kap, alig győzik kielégíteni a keresletet. Pedig drága holmit
árulnak, olyan automatikus bio teafőzőt, amelyen százezer forint feletti
árcédula fityeg.
Százezret egy teafőzőért? Igen, vannak, akiknek ez megéri. Ők azok,
akik elhalmozzák megrendeléseikkel Gusztit.
Ugyan meglehet, hogy csak egyszer kapcsolják be a méregdrága kütyüt
– mint ahogyan annak idején én is tettem egykor a házi hiper-szuper
kenyérsütő masinával – de a lényeg az, hogy leperkálják érte a súlyos
vételárat. Guszti masinája ugyanis trendi lett a tehetősek körében. Illik
megvenni – és persze hencegni vele.
Nemcsak barátom – és a hasonló drága holmikat árulók – élvezi a
kevesek számára most is elérhető pénzbőséget. Sorok
várakoznak például az Andrássy úti Louis Vuitton bolt előtt, ott, ahol egy
csöppnyi pénztárcáért is hatszámjegyű forintot kell fizetni. De zsúfoltak
az ötcsillagos wellness hotelek, elkapkodják a sokmilliós világkörüli
utakat, a teltházas trendi pesti éttermekben pedig a kétszemélyes
vacsora is százezerbe kerül – fejenként.
Mi van itt kérdezi magától az utca embere? Honnan és kinek van ennyi
pénze? Mi késztet egyeseket ilyen őrült és gátlástalan költekezésre –
hiszen válság van, ugye?
De mi egyáltalán nem érezzük – mondja egy luxusutakra specializálódott
utazási iroda vezetője. Úgy  veszik drága utakat, mintha nem lenne
holnap !  – teszi hozzá karjait széttárva.
A döbbenetes inflációt, és az egekbe szökő árakat látva, a világban
tapasztalható félelmetes fejleményekről olvasva, plusz a hazai egyre
követhetetlenebb politikai fejleményeket nézve, talán érthető is ez a
hozzáállás. A “költsünk el minden pénzt” reakció a jövőtől, a holnaptól
való félelem egyik megnyilvánulása – most az ezzel párosuló
agresszióról, önzésről, embertelenségről stb. itt ne beszéljünk.
Ha a gazdag-tehetős-jómódú elkölti „felesleges” pénzét, mert tart annak
leértékelődésétől az akár racionálisnak is mondható, de ha ezt a
szegények teszik, az már elgondolkodtató. A nálunk dolgozó
kőműves például naponta kéri munkabérét, és reggelre már arra sincs
pénze, hogy kávét vegyen a szomszédos kisközértben. – Ami van azt
még aznap este elköltöm. Bulizok, csajozok amíg tart a zsé…- foglalja
össze röviden. És így tesznek kollegái, munkatársai, de sok “irodista” is.
A félelem és reménytelenség ugyanis egyre erősödik, mindegy, hogy ki
hol él: városban vagy falvakban. Kis túlzással világvége hangulatot
éreznek a milliárdosok és a nincstelenek, a városiak és a zsákfalvakban
élők is a háborúk árnyékában. Kortól, nemtől vallástól függetlenül. Ez
egyébként úgy tűnik világjelenség, amit a hatalommániás politikusok-
vezetők jó érzékkel meg is lovagolnak. Számunkra külön hendikepp a
magyar politikai helyzet, ami önmagában elég lenne a pesszimizmusra.
Mintha nem lenne holnap!  – gondolják sajnos egyre többen, és nehéz
ellenérveket találni, bátorító szavakat fogalmazni. Még magunknak
sem…