Posted by Iván Gizella
>Esik. Már megint zuhog és köd van a város felett. Még alig van hat óra,
de látom, hogy a teraszról a zuhé elől be kell vinni a virágokat.
Szegények már így is eláztak. Micsoda idő. Az őszutó kitol velem. A
nyirkos hideg engem is arra kényszerít, hogy bekuckózzak a szobába.
Mit akarsz, csepeg rám a hideg eső, vége a vénasszonyok nyarának. És
mérgében úgy dönt, megleckéztet. Nem halkan kopog, hanem a széllel
berúgatja az ajtót. Szép kis jó reggelt.
De nem is bánom, hogy esik. Bentről jó nézni. Jobb időben mindig
szerettem ilyenkor sétálni. Gyerek voltam még, Apu a séta közben
mindig mesélt. Néztük az eget, leültünk a Csanyikban egy vizes padra és
bámultuk a rezgő leveleket. Apu mindenre tudott valami magyarázatot,
történetet és elméletet. Még azt is megpróbálta velem egyszer elhitetni,
hogy igenis, elérhetjük a csillagokat, magasra juthatunk, olyan magasra,
amilyenre csak akarunk. Nem is kell ahhoz repülő, vagy Andersen repülő
ládája. Én bizony hittem neki, s nem csak háromévesen.
Amikor először ültem repülőn, a TU154-es ablakán keresztül bambulva,
azt szerettem volna, hogy egy, legalább egy csillag legyen tőlem
karnyújtásnyira. Jól emlékszem, viharos volt az ég, a gép rettenetesen
rázkódott és a zaj sem volt kellemes, a felhők felett mégis ott ragyogtak
a csillagok. Kinyújtottam a kezem, a homlokom a hideg üvegre
tapasztottam és úgy fényképeztem le a szememmel a ragyogó eget. Ezt
a képet azóta is bármikor elő tudom venni az emlékek ládikójából. S
akkor, a földhöz közelítve, vége lett a varázsnak, egyszer csak elkezdett
zuhogni az eső. Pont, mint most.
Nézem, ahogy finoman hullanak a cseppek a járdára és a virágokra. A
muskátli éppen megbolondult, teljes pompájában virágzik. Az
vízcseppecskék kényelmesen üldögélnek a piros szirmokon, némelyik
nem bírja a nyomást, s a földre hull. A természet teszi a dolgát. A vörös
macskakutya, komótosan igyekszik vissza az esernyőjével baktató
gazdijához. Azért hívom így, mert pont úgy sétál az asszonnyal, mintha
kutya lenne. Ha a nő megáll, ő is. Nem kell ám póráz. Összeszoktak már
jó ideje.
Amikor eláll az eső és előbújik a nap, megjelennek a kertben a madarak.
A fiatal rigók és három szajkó. Ezek a Mátyásmadarak elég
erőszakosak. A rigók, mintha a levelekről szippantanák le az
esőcseppeket, a szajkó meg diót keres. Hiába. Majd télen ő is kap, mint
a mókusok. De ezek a kékes fényű madarak nem tűrik a konkurenciát.
Nagy szárnycsapásokkal zavarnak el mindenkit a közelükből. No és
kicsit távolabb az örvös galamb pár is giliszták után kutat a fűben. Olyan
komótosan haladnak, mint a lusta, baromira elhízott tyúkok a
baromfiudvarban. A repülésük is lassú és alacsonyan szállnak. De
mindig együtt. Régóta figyelem őket, visszajáró vendégek. Süket csend
van.
Később az ősz úgy dönt, megkönyörül rajtam. Délre már finoman rezeg
a természet, csendesen csepereg az eső. Sőt, a nap is előbújik. Nem
november ez, mintha április lenne. A természet megtréfál minket. Vagyis
a klímaváltozás.
Címkép: Szajkóperpatvar Szerencsi Gábor díjnyertes fotója