Az örökség

Tardos János
>Meghalt Friedländer József, ami elég szomorú dolog.
Igaz, nem tegnap halt meg, hanem vagy húsz évvel ezelőtt, de persze
ez mit sem von le gyászom mélységéből.
Bevallom azt is, hogy Friedländer bácsit nem ismertem személyesen, az
életben sosem találkoztunk, sőt, továbbmegyek: még csak nem is
hallottam a hírét soha.
Ehhez képest nem is nagyon értettem, hogy tizennyolc évvel ezelőtt,
amikor felvettem a munkahelyi telefonomat (tizennyolc éve még bőven
volt munkahelyem), egy meglehetősen gyászos női hang közölte velem
a fentebbi szomorú hírt.
Friedländer József, barátainak csak Joe, Chicagóban halt meg,
becsületes belgyógyász volt, körzeti orvos, életét meglehetős
magányban élte le, utolsó éveiben szinte már csak a bejárónője
jelentette számára a világgal való élő kapcsolatot, és pechjére akkor
még facebook sem létezett.
Joseph Friedländer édesanyja Turteltaub lány volt, nagyapám egyik
nővére, bizonyos Róza (de amúgy Rózsi, akár a nagyanyám).
A sajnálatos halálesetet követően az illetékes chicagói hatóságok
megállapították, hogy végrendelet és egyenesági leszármazottak híján
Joe bácsinak nem könnyű fellelni a potenciális örököseit. Ahogy az
ilyenkor történni szokott, kifüggesztették tehát ezt a tényállást a Cook
megyei bíróság hirdetőtáblájára, persze nem egy cetlire, az ilyesmi
manapság már elektronikus formában történik, a megfelelő honlapon.
A megyei bíróságon bejegyzett ügyvédek között volt olyan, egy akkor
már jóval nyolcvan év felett járó lengyel ügyvéd, bizonyos Edmund
Gronkiewicz, akinek voltak többé-kevésbé halvány elképzelései, hogyan
keresse meg a lehetséges örökösöket, persze bizonyos mértékű
részesedés fejében.
Szó sincs róla, hogy Joe bácsi gazdag lett volna, de volt egy lakása,
amit a hatóság hivatalos árverésen eladott, s a befolyt 600 ezer dollár
képezte az örökség mobilizálható részét. Az ingóságok meg más kisebb
összegek a mindenes bejárónőt illették, ahogyan azt az öreg orvos az

egyetlen fellelhető végakaratában meghatározta. Ebben az iratban szót
sem ejtett lehetséges rokonokról.
Szóval ez az ügyvédi iroda, az öreg lengyel ügyvéddel az élén,
táviratozott (vagyis ímélezett) néhány velük üzleti kapcsolatban álló
kelet-európai családfakutató cégnek, hogy nézzenek lehetséges
örökösök után, mindenekelőtt a ma is élő Friedländer és Turteltaub
rokonok között, ha vannak ilyenek.
Friedländer-rokonság nem volt, legalábbis az utóbbi tizennyolc évben
nem sikerült a nyomára bukkanniuk. A Turteltaubból időközben Tardos
lett, ezt több levéltári adat is alátámasztotta, a Tardosok közül pedig
először engem hívtak fel, de csak találomra. Valami cikkem alapján
kidobott nekik a google, és ügyesen kiderítették a munkahelyi
telefonszámomat is.
Megörültem a 600 ezer dollárnak, de nem titkolhattam el, hogy két
testvérem is van, nem is beszélve két kicsit távolabbi rokonról, akiknek
jószerivel csak a nevét tudtam; ők másodunokatestvéreink.
Mivel nővérem New Yorkban él, öcsémmel kettesben fáradtunk be a
Family Tree Kft. budai irodáiba. 2005 volt vagy 2006, már nem is
emlékszem.
Előszöris öcsém karakánul közölte velük, hogy sajnos a felajánlott
kétharmad-egyharmados arányt nem fogadjuk el, nekünk az örökség
háromnegyede kell, elégedjenek meg 25 százalékkal, punktum.
Meglepően gyorsan belementek.
Ezek a zsidó családok nem valami egyszerű esetek. Nem tudom, más
hogyan van vele, de mi alig tudtunk valamit a felmenőinkről. Persze a
nagybátyánkat, Pétert ismertük, a nagyapánkról, Henrikről is sok
anekdotát hallottunk, sőt, én gyerekkoromban, 1969-ben találkoztam
apám unokatestvérével, Gyurival is, aki Nagyváradon volt orvos. Azt is
tudtam, hogy nem sokkal később kivándoroltak Izraelbe, mert a
nagyobbik fiuk, Gabi (Gábriel) akkor már közel állt hozzá, hogy
katonaköteles legyen. Azóta se kép, se hang. De ma már nem olyan
nehéz valakit, főleg, ha kutató orvos (vagy kutató biológus, mint az ő
öccse, Pista), megtalálni az interneten, és valóban, gyorsan fel is vettük
velük a kapcsolatot.
Ennyit az élő rokonokról.
A halottakról vagy jót, vagy semmit. Ez lehetett apám meggyőződése,
mert sosem mesélt a tágabban értelmezett családjáról. Nálunk az a szó,
hogy zsidó, gyerekkoromban sosem hangzott el, de ha mondta volna
valaki, nekem ugyan hiába, mert nem tudtam, mi az. Semmi holokauszt,
semmi bevagonírozás, haláltábor – csak később, Semprunnél olvastam
erről. Mint valami rossz mesét.
Csak felnőttkoromban tisztult a kép, de a családról akkor sem tudtam
meg sokkal többet. Apám egyébként, aki, bár találkozni sosem
találkozott vele, tudott róla, hogy van valahol Amerikában egy orvos
másodunokatestvére, de ezt is csak egyszer ejtette el előttem, és
mondom, a halott rokonokról is mélyen hallgatott. Még amikor direkt
kérdeztem, akkor is. Vagy valahogy elütötte a dolgot. Egyszer még egy
magnó mikrofonját is az orra alá dugtam, „családtörténet!” –
parancsoltam rá, de semmi, kuka maradt.
Volt még egy idős nőrokonunk Pesten, Baba néni, szintén
Berettyóújfaluról, de valahogy mindig elmaradt, hogy kikérdezzem, aztán
a kilencvenes évek elején hirtelen meghalt. Erről végleg lekéstem.
Az öreg lengyel ügyvéd bácsi és nyomában a Family Tree nálam
kitartóbbnak és eredményesebbnek bizonyult. De nekik muszáj is volt,
hiszen a chicagói bíróságon, mielőtt kitöltik nekünk a vastag csekket,
meg szeretnének róla megbizonyosodni, hogy nincs-e rajtunk kívül más
élő örökös is, arról meg persze nekünk fogalmunk sem volt.
De hát pont ezért kutatnak családfát ennél a cégnél, hogy elköthessék
az évszázados, összebogozódott családi szálakat, és a többi lehetséges
ág végére akkurátusan odabiggyeszthessék, hogy utód nélkül meghalt,
ámin.
Hogy megy egy ilyen élőrokon-kizárás?
Nagyon egyszerű. Kezdjük azon, hogy a Friedländer-famíliából égen-
földön nem találtak élő leszármazottat, oldalági rokont, az ő részüket
egyelőre talonba tették, maradt a Tardos-ági rész, vagyis a pénz 50
százaléka. Illetve annak a háromnegyede, a többi ugyanis az ügyvédé
és a családfakutatóké. Na szóval ezt a háromnegyedet kell elosztani
ötfelé, ha már egyszer öten vagyunk örökösök. Mivel nagyapámék
kilencen voltak testvérek, és biztosan csak a mi águnkról és a
nagyváradi Tardosokról állíthattuk, hogy rajtunk kívül ezen a két ágon
nincs több örökös, ezt a két vonalat elég gyorsan, két év alatt le lehetett
zárni.
Ezután az első utalás már egyszerű volt, kaptunk fejenként vagy tízezer
dollárt, ami megfelelt a két kilenced felének. Maradt még hét kilenced,
ha a nagyapám maradék hét testvérének ágáról kiderítjük, s a chicagói
Cook megyei bíróságon is érvényesen bebizonyítjuk, hogy azokon nem
maradt egyetlen túlélő leszármazott sem.
Na, ez folyik azóta is.
A hét felderítetlen nagyapa-testvér közül egyet mi ketten, az öcsém és
én, ismertünk is. Mariska néni már a háború előtt Pestre költözött, ide
jött férjhez, bizonyos Krausz Dávidhoz, aki később Kovács lett vagy
nem. (Most megnéztem: nem.) Átvészelték a nyilasokat, az ostromot, és
az időközben megözvegyült Mariska valamikor a hetvenes évek elején
halt meg. De előtte néhányszor anyám elvitt hozzá minket, gyerekeket
is; emlékszem, a Rákóczi út Keleti pályaudvar felöli végében lakott, egy
szerény földszinti, talán házmesterlakásban. Amikor öregen és
özvegyen megbetegedett, más rokon nem lévén kéznél, Péter
nagybátyám mellett anyám is látogatta a kórházban, narancsot vitt neki,
ami akkoriban, a hetvenes évek elején, nem volt mindig egyszerűen
beszerezhető gyümölcs.
Szóval Mariska néniről volt fogalmunk, de papírunk semmi, se születési
anyakönyvi kivonat, se halálozási, és bár tudtuk, hogy gyermektelen
volt, olyan, hogy gyermektelenségi igazolás, nem is létezik a magyar
közigazgatás egyébként sok mindenre odafigyelő, kiterjedő
rendszerében. (Őszintén szólva azt sem tudtuk, melyik évben, melyik
kerületben, vagyis melyik kórházban halt meg, mondjuk én a Péterfyre
tippeltem, mert az egészen közel volt neki. És később az is kiderült, hála
a Family Tree-nek, hogy 1973-ban.)
De ezzel a mi szempontunkból még nem oldódott meg a Mariska-ág
felszabadítása sem: egy csomó igazoló papír hiányzott, sőt, hiányzik ma
is, például arról, hogy sosem volt gyermeke.
És akkor még nem beszéltünk a többi hat testvérről, akikről jószerivel
most hallottunk először, amikor a családfát átböngésztük.
Ennyi haszna ugyanis mindenképpen volt a Family Tree
tevékenységének: megrajzoltak egy Turteltaub/Tardos-családfát,
amelyen a nők az előbbi, a férfiak az utóbbi vezetéknevet viselték. Ez
olyan ágasbogasra és magasra sikerült, hogy a dédapám, Turteltaub
Mór nevét is megtudtam belőle, és azt is, hogy ő érkezett valamikor a
19. század második felében Galíciából Magyarországra (1833-ban
született Szokolovban), majd 1870-ben Sarkadon feleségül vette az
ottani rabbi lányát, Hacker Fánit, akivel 21 kilométerrel keletebbre, Arany

János városában, Nagyszalontán telepedtek le. (Szerintem, ha előre
látták volna, hogy épp a két település közé kerül majd a trianoni határ,
nem tesznek ilyet.)
Nagyszalonta a Partium része, egy kisebb megszakítást leszámítva
1919 óta Romániához tartozik. Az ottani zsidó levéltár azóta szőrén-
szálán eltűnt. Nem tudni ma már, hogy leégett-e a háborúban, vagy
valamelyik román nacionalista rezsim tette-e rá a kezét. Így aztán nehéz
okosnak lenni.
Mindenesetre egy évvel a házasságkötés után, 1871-ben már ott
született a kilenc testvér legidősebbike, Jakab, akinek egyetlen lánya
1974-ben gyermektelenül halt meg Haifában, Izraelben. Ez valószínűleg
sima ügy lesz, Izraelből nyilván beszerezhetők a megfelelő iratok.
(Jakabról rengeteg suttogó pletyka terjengett a családban, semmi
konkrétum, de ő lehetett a család fekete báránya, talán még váltót is
hamisított, de az mindenesetre tény, hogy a testvérei sokáig anyagilag is
támogatták. Nem tudjuk, mikor halt meg, de jóval 1944, a holokauszt
előtt.)
Ezután még egy csomó halott rokont találtunk.
A szerencsésebbek meghaltak még a háború előtt, mert betegek voltak,
öregek. Az idősebbektől a fiatalabbak felé haladva az 1874-ben született
Millinek nem volt gyermeke. Ő egyébként nem volt túl szerencsés:
megözvegyülve, 1944-ben gyilkolták meg Auschwitzban. Sajnos ott erről
a bűnesetről a németek részérő meglepő hanyagság következtében
nem állítottak ki semmilyen dokumentumot, a legkevésbé pedig egy
olyan halotti bizonyítványt, amelyben tisztázzák, hogy soha nem is volt
gyermeke. Ezt a chicagói Cook megyei bíróság nyilván felrója majd
nekünk, s akkor nézhetünk. (Vagy forduljunk a németekhez, hogy most
már legyenek szívesek sürgősen pótolni a háború alatti súlyos
slendriánság nyomán hiányzó dokumentumokat?)
Nem beszélve a Friedländerekről, a Turteltaub/Tardos család számos
további tagja is hasonló peches véget ért. Ideje tehát megvizsgálni, miért
packázik velünk beszerezhetetlen, sőt nem létező dokumentumok
bekérése útján a chicagói Cook megyei bíróság.
Mint megtudtuk, azért, mert a korábbi, liberálisabb elbírálás idején
számos Chicagóban és környékén elhunyt kárpátaljai születésű magyar
– és galíciai születésű lengyel – zsidó örökösödési tárgyalása során
hamis ukrán halotti bizonyítványokat és más igazoló papírokat

prezentáltak nekik, s ezek alapján mindenféle nem-rokon szélhámosok
vettek fel a bíróság kedvező döntése nyomán őket meg nem illető
nagyobb összegeket. A németek bűnös hanyagsága mellett tehát még a
súlyosan korrupt ukrán közigazgatás is ellenünk dolgozott. (Ha majd
megnyeri honvédő háborúját, s lesz ideje ezzel foglalkozni, Ukrajnát is
perbe fogjuk hívni.)
De akkor is nonszensz, hogy azóta Chicagóban teljesíthetetlen
követelésekkel állnak elő, olyan eredeti papírok benyújtásához
ragaszkodnak, amelyek még elvileg sem beszerezhetők, nem is
beszélve a következő filozófiai nonszenszről: hogyan bizonyítsuk be,
hogy valakinek nem maradt élő leszármazottja? Mindenesetre nem
egyszerű.
Na mindegy, másszunk tovább a családfán.
Milli legidősebb öccse Dezső volt, Gyuri apja, Gabi (Gábriel) és Pista
nagyapja, ez a szál tehát világos. (Gabiék a mi már említett, élő
másodunokatestvéreink.) Azért annyit megjegyeznék, hogy apjuk, Gyuri
bácsi, mint harmincas éveiben járó, gyakorlott orvos megjárta
Auschwitzot, ahol Mengele maga mellé vette. Így hát, bár borzalmas
trauma árán, de túlélte azt a poklot. Amikor a románok végül
nagykegyesen kiengedték Izraelbe, már nagybeteg volt, és
megérkezése napján, 1973-ban a Ben Gurion repülőtéren végzetes
szívinfarktust kapott.
A sorban következő fiú, szegény Gáspár nem élt sokat, még egy
hónapot sem, 1879. szeptember 13-án született, és október 3-án már
meg is halt. (Más kérdés, hogy a nagyszalontai hiányzó zsidó iratok
okán egyelőre nincs a kezünkben a halotti bizonyítványa, de az ő nem
lehetséges utódairól talán még a Cook megyei bíróság sem fog rajtunk
további bizonyítékot keresni.)
A következő testvér, az 1880-ban született Béni családja már népesebb
volt. Ő maga is, Boriska lánya is, és egyetlen unokája, Pajor Anna is
1944-ben, Auschwitzban halt meg. Tömeggyilkosság áldozatai lettek.
Béninek volt még egy kilenc éves korában, 1919-ben meghalt fia is,
Miklós, és ilyen zsenge korban nyilván neki sem lehetett gyermeke.
Persze ezekről a sajnálatos halálesetekről sincsenek dokumentumaink.
Legalábbis nem pecsétes, hivatalos, a Cook megyei bíróság által is
ilyennek elismert iratok. Hogy ezek hiányában mit tehetnénk, az
továbbra sem világos, de legalább van min törni a fejünket, amíg mi is

meg nem halunk. (Öcsém sajnos csak tavalyig bosszankodott ezen; az
ő helyét az özvegye, az unokahúgom és az unokaöcsém vette át.)
Turteltaub Rózáról, vagyis Rózsiról már esett szó: ő volt az 1920-ban
született Friedländer Józsi bácsi édesanyja, aki miatt ez az egész
hercehurca van. Egyébként a nagyon korán megözvegyült Rózsi is
Auschwitzban halt meg. A haláltáborban töltött el csaknem egy évet a fia
is, de ő valahogy életben maradt (nem Mengele mellett), majd 1947-ben
kivándorolt Amerikába, miután egyetlen családtagja, sőt barátja sem élte
túl a holokausztot, hiába is várt rájuk addig Szolnokon, ahol 1944 előtt
laktak. Gyermekei nem voltak, ezért öröklünk mi.
Heléna 1885-ben született Szalontán, majd 1907-ben hozzáment a
nagyváradi Bretter Mórhoz (más néven Mózeshez). Két fiuk született, a
11 éves korában, 1920-ban meghalt Sándor, majd a nála két évvel
fiatalabb Laci, akit munkaszolgálatosként 1943-ban gyilkoltak meg
valahol Ukrajnában, minden bizonnyal a Don-kanyarban. Ő akkor már
három éve özvegy volt, ráadásul gyermektelen is.
Nagyapám legfiatalabb nővére pedig Mariska néni volt, Krausz Dávidné,
akiről már fentebb esett néhány szó.
Ezzel így meg is van a kilenc testvér.
Meglehet, az ügynek még lesz folytatása, és szépen lehengereljük az
általunk (meg a Family Tree által) begyűjtött bizonyítékokkal a Cook
megyei bíróságot. Talán letesznek arról is, hogy a Friedländer-ágon
tovább várjanak élő örökösökre – és úgy már egész szép summa is
kikerekedhet a dologból. De annyi már most is biztos, hogy mi sokat
okosodtunk keresgélés közben, s ha csak halvány árnyképként is, de
valamennyire kirajzolódott előttünk a felmenőink szomorú sorsa.
Utóirat: ezeket a sorokat először nyolc éve, 2015-ben vetettem papírra.
Azóta persze már nincs közöttünk Gronkiewicz bácsi sem, akinek
ügyvédi irodáját felszámolták, s azok a fiatalabb kollégák, aki folyó
ügyeiket átvették, nem találják a Friedländer -papírokat. Ezt
unokahúgom derítette ki némi internetes utánajárás és elektronikus
levelezgetés után. Írtunk a Cook megyei bíróságnak is, hogy küldjenek
már pénzt, de ők még csak nem is válaszoltak.
Mivel a nagyapai ágról senkiről sincs fotóm, ideteszek egy kassai
villamost a XIX. század végéről vagy a XX. elejéről.