Posted by Lévai Júlia
>Mint tudjuk: hazánk miniszterelnöke nyilvánvalóan hatalmi-anyagi okokból törleszkedik a türk származású-tudatú népek kormányaihoz, amire újra és újra ráerősít. Eközben természetesen úgy tesz, mintha a mai, politikai szövetségeinknek léteznének valódi indokai, illetve mintha a társadalmak huszonegyedik századi kapcsolatai valóban alapulhatnának több ezer éves, akár reálisan is létező származási közösségen. Ami természetesen már önmagában fasiszta megközelítés, hiszen nem a civilizációs-kulturális teljesítményeket, hanem a biológiai (származási) adottságokat tekinti meghatározóknak. Ám mivel a közönsége nem érti, hogy ez mitől baj (amit pedig az ellenzéki oldalról sem képesek rövid, érthető mondatokkal bevilágítani), ezért ebben a témában is garantált a siker.
Mai lépéseivel a rajongói körében Orbán újraélesztette a türkök iránti, olthatatlan szerelem tüzét, így a mi köreinkben is egyre többen mesélik: vitatkozniuk kell az ismerőseikkel azon, hogy tényleg a türk-szerelmű magyar-e az igazi magyar, miközben a többiek csakis a nemzet ellenségei lehetnek. Hogy mégis legyen mire alapozniuk a velük vitába kényszerülőknek, megismétlem azt az összefoglalómat, amelyet ennek első menetében, 2019-ben tettem ki.
Íme tehát a „kik is voltak a kipcsakok” kérdés háttéranyaga:
Kunok és kipcsakok
Csak hogy tudjuk: a kipcsakok nem voltak azonosak a kunokkal, az ide érkező kunokat pedig az első belépésükkor az akkori fideszesek mészárolták le. A kunok névadó elődei az 5-7-dik század között váltak ki az Amur vidékén élő, mongolos jellegű törzsszövetségből, és formálódtak önálló etnikummá. Nagyjából a mi államalapításunk idején kezdték meg a vándorlásukat, egy kitaj támadás miatt. Útjaik során először a török nyelvű, de indoeurópai származású sárga ujgurokkal, más néven szárikkal, majd, a 11-dik század elején, a kipcsakokkal találkoztak. Ez utóbbiak török eredetűek voltak, a Tobol és az Isim folyók középső folyásának vidékén éltek. Nyelvük mára már kihalt, s a kipcsak név a türk nyelvcsalád egyik ágának megnevezéseként él tovább. A kipcsakok eredetileg a kimekek törzsszövetségéhez tartoztak, de a kun-szári törzsekkel való találkozáskor kiváltak a régiből, és új, erős kun-szári-kipcsak törzsszövetséget hoztak létre. Egy ideig ők uralták a Szir-darja alsó folyásának területét, az Aral-tó környékétől a Volgán túl nyugatra kezdődő besenyő területekig. A 11-dik század utolsó harmadában már az Al-Dunáig terjedt a hatalmuk, amikorra viszont már követhetetlenné vált a keveredésük. Európában a vegyes etnikumú törzsszövetséget kunok, kumánok, kipcsakok, polovecek, kanglik néven is ismerték, devégül az akkori források egyre inkább a kunok nevét használták az egész törzsszövetségre, ezért ezeket a csoportokat már valóban nem lehetett pontosan elkülöníteni a kunoktól. Különösen, hogy a szövetség hamarosan egy nagyobb keleti és több, kisebb nyugati törzsszövetségre bomlott.
A kunok magyarokhoz való viszonya pedig meglehetősen drámai volt. Mivel 1091-ben Bizánc mellé álltak, I. (Szent) Lászlóval is meg kellett küzdeniük, akinek a seregei legyőzték őket. 1099-ben viszont ők nyertek az akkori magyar királlyal, Könyves Kálmánnal szemben, ezúttal az oroszok szövetségeseiként. 1223-ban a kunok súlyos vereséget szenvedtek Dzsingisz kántól. Vezetőjük, Kötöny (Köten) azonban nem várta meg a következő támadást, hanem – a nyugodt és tervszerű felkészülés lehetőségének reményében – menedéket kért a magyar IV. Bélától. A király örömmel fogadta be az amúgy tapasztalt és kemény harcosokat, hiszen az ország az apja kiköltekezése miatt épp nem rendelkezett ütőképes központi hadsereggel. (II. András nyakló nélkül osztogatta a földet a főuraknak, akiknek ezt kizárólag a feltétlen hűséggel kellett meghálálniuk, amit viszont már akkor sem lehetett éppen gazdasági húzóágazatnak tekinteni.) A mongolok készülődéséről pedig Julianus barát hírnöki tevékenysége jóvoltából IV. Béla is tudott. Ő tehát, jelentős kiváltságokat is nyújtva nekik, letelepítette a harcos kunokat. Csakhogy eközben kénytelen volt megszorításokat bevezetni, amelyek jegyében jó néhány, érdemtelenül kiosztott birtokot visszavett a főuraktól, plusz még az adókat is megnövelte. Kissé túl is lőtt a célon, amikor elrendelte, hogy az uraknak a király jelenlétében állniuk kell, majd ennek nyomatékosítása kedvéért a főúri székeket kidobatta a trónteremből. Ezzel kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a közéletet a sérelmi politika uralja el, és az el is uralta. Válaszként a sértett urak egész pályás letámadást indítottak IV. Béla ellen, s legfőbb stratégiai célpontnak szövetségeseit, a katonai erejét adó kunokat jelölték ki.
A közvélemény befolyásolásával nem volt nehéz dolguk. A földműveléssel elfoglalt és nyugalomra vágyó lakosság amúgy sem nézte jó szemmel a nomád hagyományokkal még bőven rendelkező kunokat, így az urak igen könnyen megszervezhették a magyar történelem első, hatékony gyűlöletkampányát. A kunokról elterjesztették, hogy valójában tatár kémek, akik kizárólag azért jöttek ide, hogy romlásba döntsék a magyarokat. Mindezek hatására 1241 tavaszán tömegek vonultak fel Pestre, és estek neki a kunok ott táborozó vezérkarának. A vérfürdőben Kötönyt és a teljes kun vezérkart lemészárolták, amire válaszként a maradék kunok úgy vonultak ki az országból, hogy közben kirabolták és felégették az Alföld jelentős részét. Így, amikor hamarosan megérkeztek az iszonyatos méretű és kiválóan felkészült mongol hadak, azokkal csupán egy hatvanezres, templomos lovagokból és érseki-püspöki dandárokból álló hadsereg nézett szembe, majd maradt ott elhullva a muhi csatamezőn.
Ez volt tehát az antré a kunok és magyarok kapcsolatában, amit persze később IV. Béla jóvá tudott tenni: miután Batu kán 1242 márciusában váratlanul abbahagyta a harcot és kivonult a szétvert országból (ma sem tudni, hogy pontosan miért), 1246-ban visszahívta a kunokat, akikkel együtt egyébként az alán eredetű jászok is megérkeztek az országba. 1279-ben pedig megszületett a törvény is, amely a későbbi Nagy- és Kiskunság területén biztosított a számukra lakóhelyet.
Hogy hol vannak ebben a kipcsakok? A mi közös történelmünkben már sehol, a vérséget pedig civilizált helyeken csak az orvosi szakrendeléseken szokás számon tartani. A vérség nem társadalmi tényező. Ha találkozni akarunk a kipcsakokkal, megtehetjük ezt a kultúrájukon keresztül, maradtak fönn tőlük is emlékek ebből. Lehet nézegetni például az általuk faragott kőszobrokat. Sőt, melléjük lehet tenni akár a hasonló mongol szobrocskákat, hogy lássuk: a kőfaragás univerzális képesség, nincs köze a vérséghez, minden népcsoport képes ilyesmire.
És ahhoz, hogy ezt megértsék, még a Türk Tanács tagjainak és a hozzájuk dörgölőző magyar delegációnak sem kell 127 milliárd forintos hitelkeretben gondolkodni.
Ingyen küldöm nekik.
Kép: Kipcsak kőszobor Luhanszkban (Ukrajna)