Posted by Kaltenbach Jenő
Ha más eddig nem, legalább a lengyel választásnak rá kellett volna ébresztenie a hazai ellenzéket, hogy a gonoszt csak együttes erővel lehet legyőzni.
Persze nem úgy ahogy legutóbb, amikor az összefogás helyett, “összevissza fogás” volt, ráadásul egy alkalmatlan dilettáns kapaszkodott fura módon a csúcsra.
Most lenne idő egyeztetni a programokat, már a következő, európai és önkormányzati választáson koordináltan fellépni, megérteni hogy az út a győzelemhez csak együtt és nem egymás rovására járható, hogy a Fidesz az ellenfél nem más.
Erre mi történik??
Havas Henrik egy legutóbbi interjúban valami olyasmit mondott, hogy nincs még egy ilyen hülye ország.
Igaza van!!
Donáth Anna és a Momentum éppen most szolgáltatta a bizonyítékot. Mégis mit remélnek attól, hogy a bűnöző Fideszt a legfontosabb potenciális szövetségessel veszik egy kalap alá??
Tegyük fel, bár abszolút nem valószínű, hogy evvel nő a szavazóbázisuk, de az biztos, hogy az új szavazók nem a Fideszt fogják gyengíteni, hanem a potenciális szövetséges(eke)t, azaz az eredő a nulla. Egészen elképesztő az a politikai mocsár, ami ezt a szerencsétlen, elátkozott országot jellemzi, amely még a rendelkezésre álló lengyel példából sem képes tanulni, amelyben generációkon átívelő a politikai ostobaság.
Csúszós lejtő
Ki gondolta volna pár évvel ezelőtt, hogy sokak számára a szomorú, nemegyszer tragikus 20. századi magyar történelem talán legjobb korszaka a kádári konszolidációs évek lesznek. Az egész, a már a lejtőn lévő Ferencjóska országlásával kezdődött és a pusztító Első Világháborúba torkollott. Majd jött a gyilkos káosz, amelynek a lovastengerész vetett véget. Az ő uralkodását a józsefattilai sor írja le a legtalálóbban: “kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk”.
A vége meg minden eddiginél rondább volt, a tomboló, gyilkos fasizmussal. Ezt követte a lakosság megtizedelése az un. “kitelepítés, lakosságcsere”, majd a szovjet típusú Rákosi diktatúra, és 56… Kádár, meg szovjet nyomásra, előbb némi kivégzésekkel indított, de aztán pár év után mégis a “legvidámabb barakk” következett.
Az un. rendszerváltás a nyugathoz csatlakozás nagy reményekkel indult és egy darabig úgy tűnt, hogy végre révbe jut az ország.
De nem!
Jött Orbán, és azóta a közmondásos “csúszós lejtőn” megyünk lefelé, ki tudja még milyen mélyre. Nem csoda, hogy manapság egyre többen nosztalgiával gondolnak a kádári konszolidációra, a legvidámabb barakkra.
Árnyék
Senki sem tudja átugrani a saját árnyékát, tartja a mondás. Ez most pont egy aktuális, engem érintő dologról jutott eszembe. Nevezetesen azokról a reakciókról, amelyek itt a Fészen közölt írásaimat fogadni szokták. Félreértés ne essék, nem vagyok elégedetlen, nem panaszkodhatok. Az írásokra relatíve sokan reagálnak, nyilván jóval többen olvassák, és a reakciók, kevés kivételtől eltekintve, korrektek. Azért persze találkozom avval a szintén relatíve gyakori véleménnyel, kimondva, vagy kimondatlanul, hogy a bírálataim azért kemények mert nem vagyok “magyar”, azaz mintegy “kívülről” bírálok. Biztos van ebben valami, de, legalábbis szerintem, ez a mondanivaló objektivitásának inkább hasznára van, hiszen azt pont nem torzítja a nemzeti elfogultság. Pont az ellenvetők érzik találva magukat, és ha még talán be is látják a mondanivaló igazát, érzelmileg nem tudnak azonosulni vele. Ha engem pl. Kovácsnak hívnának akkor ez fel sem merülhetne, mint ahogy ez a faktor, a nagyon is szigorú kritikus színmagyar Ady esetében sem, pedig mindez semmit sem változtat a bírálaton magán. De persze vannak dolgok, amelyeken nehéz felülemelkedni, különösen egy olyan országban, amelyben a nacionalizmus mindennapi valóság.
Hát így élünk mink itten “úri véreim”…