Mesés India

Posted by

Odze György
>1959-ben tíz éves voltam, amikor egyik reggel apa egyszercsak megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem Indiába utazni. Ő akkor a külkereskedelemben dolgozott, sokat utazott, de mindig egyedül. Mi az az utazás? Ezt sem nagyon tudtam. Csak láttam, ahogy összecsomagol, becsukja a bőröndjét, megmutatta az útlevelét és a repülőjegyét, megpuszilt, és elment otthonról. Nem állítom, hogy keveset tudtam Indiáról, inkább azt mondhatnám, hogy semmit sem tudtam. Azt tudtam, hogy Budapesten élünk, pontosabban a Hernád utcában, tudtam, hogy délutánonként jó dolog a Városligetben focizni, és kéthetente hajat kell vágatni a Bajza utcai fodrászatban. A Vasas volt a kedvenc csapatom. Körülbelül ennyit tudtam a világról.
De bíztam apában, és mindig boldogsággal töltött el, ha együtt lehettem vele. Így aztán majdnem mindegy volt nekem, hogy hol van India. Nem is mesés, egyenesen álomszerű volt: séták a pálmafák alatt a decemberi napsütésben, az utcán ökörfogatok, kígyóbűvölők, majomtáncoltatók, a fákon majmok csimpaszkodtak, az étteremben sötét bőrű, csillogó fogsorú pincérek szolgálták fel az ebédet, kezet nyújtottak minden találkozásnál, a mennyezeten pörgettyűk zúgtak. Szeretem Indiát, írtam haza első levelemben. És mennyire szeretem az iskolát is, ahol kényeztettek, mint egyetlen európait, büszkék voltak rám, én pedig meséltem nekik Magyarországról.
És micsoda kirándulások.
A Taj Mahal. Mint a mesében. Jaipur. Egy város, ahol minden épület rózsaszínű. Egyszer vacsoráztunk egy igazi maharadzsánál, Raipurban, ahol a különféle fogásokat kisvasút hozta a konyhából. Luk et disz. A házigazdánk maga kezelte a váltókat és a szemafort, és megengedte, hogy én is irányítsam a mozdonyt. Le is fényképeztük, ott ülünk mindnyájan a nagy asztalnál, a maharadzsa családjával, előttünk a kis vagonok a köris csirkével.

1983, és akkor most egyszer csak újra India. Egyszer én is azzal mentem haza, hogy megkérdeztem Maritól: lenne-e kedve Indiába utazni. Elővettük a régi fényképeket, elmeséltem a régi történeteket (igyekeztem persze mindig másképpen, hogy ne legyen unalmas), este pezsgőt bontottunk, mégiscsak nagy dolog visszajutni Indiába.

És egyszercsak ott voltunk, Delhiben. Megérkeztünk, mondom könnybe lábadt szemmel. Kislányaimról patakzik a víz a váróteremben (ó, hát ikrek, milyen édesek), nem értik, mi ez a hirtelen rájuk szakadt meleg, vörös az arcuk, mint a paradicsom. Mari attól fél, kiszáradnak. De hát nem ez benne a szép? Mintha expedíciót vezetnék. Mondjuk, kisebb nehézségekkel. A lakás hónapok óta lakatlan, a légszabályzók csak zakatolnak, de nem tudják lehűteni az átizzott falakat, a csapok nem működnek, a telefon süket, a hűtőszekrény üres, a bútorok porosak és rongyosak, a nappaliban megtelepedtek a galambok. Mari nem hiszi el, hogy ez lesz az otthona. Reggel fél hét, folyik rólunk a veríték. Élvezni fogjátok, mondtam még otthon, minden percét élvezni fogjátok. Mari délutánra kicsomagol, kelletlenül rágunk néhány falatot, aztán mind az öten felkerekedünk, kimegyünk a közeli piacra, alig pár száz méter, Orsit majdnem elüti egy autó (megmondtam neked, ordítok rá, itt jobbra hajts van,ő erre elsírja magát, amúgy is nyomasztja a sok sötét bőrű ember, nem érti, hogy mit beszélnek és szeretne hazamenni.
Az autók vadul tülkölnek, a piac szűk utcájában lökdösődnek az emberek, Orsi elkóborol, alig találjuk meg, végül halálosan fáradtan megyünk haza, lerogyunk az ágyra, Kati bekapcsolja a mennyezeti pörgettyűket, élvezi, ahogy zúgva kavarja alevegőt.
-Kapcsold ki – üvöltöm -, reumát kapunk tőle!
-Melegem van – mondja.
-Ne panaszkodj, ez India  – szólok rá. Soha nem sír, de most majdnem. Amikor a gyerekek végre elalszanak, töltök Marinak egy könnyű whiskyt szódával (apa is biztosan így csinálta), kimegyünk a kertbe, beleszagolunk a sűrű indiai estébe, amelyben keveredik a hölgy-ujj zsíros szaga, a benzingőz, a veríték, a népszaporulat, összeölelkezünk (merész vállalkozás, de hát én hazajöttem), amikor egyszer csak elsötétül a ház, füst tör elő a kapcsolótáblából, valósággal ránk szakad a meleg. A telefon nem működik (kinek is telefonálnék), megmozdulnak bennem a régi ösztönök. A gyerekkor.
-Kimegyek a piacra, hozok  villanyszerelőt.
-Megőrültél? – néz rám Mari. – Villanyszerelőt a piacról? Éjszaka?
-A piacokon mindig alszik néhány villanyszerelő – mondom határozott önbizalommal. -Én ismerem ezt az országot.
-Lehet, hogy az országot ismered, de engem nem ismersz – szól utánam.

Nemsokára visszatérek egy rongyos, koszos fiatalemberrel, akinek egyetlen szerszáma egy életlen bicska. Mari kinn ül a kertben, ölében a szomorkásan cumizó Orsival.
-Kihányta a vacsorát – mondja majdnem sírva Mari.
-Előfordul – simogatom meg Orsi fejét. – Természetes reakció. Az átállás nehézségei.
Orsi zokogni kezd, neki semmi köze ehhez a sötét és forró országhoz.
Aztán csoda történik: világosság árasztja el a lakást, elindulnak a légszabályozók.

1984. Megérkezik az új Toyota, duruzsol a légszabályzó. Kirándulunk Raipurba. Sokat meséltem már róla, sikerült izgalmat gerjesztenem a lányaimban, mikor érünk már oda? Háromszáz kilométer, ami Indiában nem gyerekjáték, fáradtak, türelmetlenek és csapzottak vagyunk, emlékeimben valahogy közelebb volt. De hát megígértem. Egy apa tartsa a szavát. Estefelé érkezünk, a közelgő élmény éberen tartja a lányokat, na most majd meglátjátok. A hatalmas homokkőpalotát már messziről látni, olyan, mint régen. Semmi sem változott. A kapuban a portás először akadékoskodik, de hát nyilván ez a munkája, a hungarian diplomat varázsszó azonban megteszi a hatását, bemegyünk a hatalmas fogadóterembe, leülünk kristálycsillárok alatt és kínai vázák között a bársony fotelekbe.
-Na, ilyet még nem láttatok – dőlök hátra magabiztosan. A maharadzsa évekkel korábban meghalt, a lánya vezet körbe bennünket, megmutatja a kitömött tigriseket (Orsi azonnal elsírja magát a látványtól), amelyeket apja lőtt a közeli dzsungelben, előveszi a régi vendégkönyvet 1962-ből, megtalálják benne a nevünket, apa kézírását. Micsoda megható pillanatok. Itt jártunk. Úgy érzem, mintha én magam lennék a történelem. Akkor talán most megnézhetnénk azt a bizonyos kisvasutat. A gyerekek lelkesedése határtalan. A maharadzsa lánya elbizonytalanodik.
-Itt sohasem volt kisvasút – mondja mosolyogva, mert nehezére esik csalódást okoznia.
-De hát emlékszem, határozottan – mondom. – Be is vagyunk írva. Itt vacsoráztunk.

-Igen, itt voltak, persze – a maharadzsa lánya elmosolyodik -, de kisvasút nem létezett….Mindegy, ha már itt vannak, töltsék itt az éjszakát. Vannak vendégszobáink. Értesítem a személyzetet. Néhány percre magunk maradunk. Mindenki hallgat. Ilyen mély hallgatás még nem volt ebben a családban.
-Szóval ez csak afféle mese volt – jegyzi meg aztán Mari -, és nincs is semmiféle kisvasút. A “mesés India”.
-Nem történt semmi – igyekszem némileg vigasztalni a lányokat. – Van itt a környéken egy sivatagi vadrezervátum. Tele tigrisekkel. A legnagyobb egész Ázsiában. Annak idején, emlékszem, egészen közel jöttek hozzánk az állatok, apa a tenyeréből etette a barnamedvét. Nem is beszélve az orrszarvúról meg a gepárdról.
És párduc. Az egyetlen élő barna párduc a világon. Egy vízesés környékén táboroznak. És az elefántok! Egy szigeten élnek egy kis tó közepén. Valósággal lebegnek a vízen. Holnap oda megyünk.
-Nem megyünk sehová – mondja Mari határozottan. – Elég volt a mesékből.
Másnap korán ébredtem, kiléptem a teraszra, kinéztem az indiai hajnalba.
Forrón sütött a nap, a távolból hallatszott a város nyüzsgése. India. Semmihez sem hasonlítható ország. Reggel nekivágunk a sivatagnak, a mese, gondolom útközben, mégiscsak a legnagyobb hatalom a világon.

Címkép: Piac Indiában