Posted by Szakonyi Péter
> Meghálálnám, ha elintézné a fiam egyetemi felvételijét! – így
szólt az “utca embere” pár évtizeddel ezelőtt, még a
szocializmusban. És hogy ez pontosan mit jelent, azt mindenki
azonnal értette. A “meghálálnám” szó, vagy inkább kifejezés arra
utalt, hogy az illető majd pénzzel jutalmazza-díjazza a másik által
nyújtott szolgáltatást vagy szívességet …és ez utóbbi
lehetett szinte bármi: egy kiló félretett tett banán a
közértben, kéthetes SZOT beutaló a mátraházi üdülőbe, négy
darab Continental gumiabroncs a Trabanthoz – vagyis bármi, ami
hiánycikk volt – ismétlem a szocialista időkben. A hála jelentése
azokban az évtizedekben ugyan nem szakadt el eredeti
tartalmától, de egy jó ideig legalábbis sajátos értelmet nyert.
Pénzben kifejezve pedig akár több tízezer – akkori! – forintra is
rúghatott.
A korrupció ilyen árnyalt kifejezése ugyan azóta eltűnt, de vele együtt a
hála eredeti jelentése, és értelme is köddé vált. Mert ugyan most, a 21.
század Magyarországán ki, kinek és mikor lehet hálás? És ha már hálás
valaki, akkor azt hogyan és milyen módon fejezheti ki? Feltéve persze ha
akarja…
A sokat idézett bon mot még hivatkozik a hálára. E szerint a hála nem
politikai kategória, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a cél érdekében
bármi megengedett. A politikus árulása, hazudozása, cselvetése és
ármánykodása is. Sőt, az elmúlt évtizedekben azt láthattuk, hogy csak
az utóbbiakkal lehet eredményt/cél elérni a korrektséggel, őszinteséggel,
becsülettel semmit.
De ez csak egy része a hála újabb kori természetrajzának és
jelentésének. Nemcsak a politikában, de a mindennapi életben is
leértékelődött, vagy eltűnt ez a fogalom, vagy inkább gesztus. Hálásnak
lenni ma nem trendi, nem divatos, sőt egyenesen viszolyogtató valami.
Sőt, a hála “iránya” is a visszájára fordult. Az lett a napi „gyakorlat”
ugyanis, hogy aki jót tesz valakivel az joggal várhatja viszonzásként a
rosszat. A betartást, a kellemetlenséget – legrosszabb esetben akár a
bosszút. Nem egy esetről halottam – a magam „praxisáról” nem is
beszélve! – amikor valaki igencsak megszenvedte, hogy jót
tett, keservesen megbánta, hogy valakinek, valamiben segített.
Így aztán nem csoda, ha néhány ismerősöm úgy döntött, hogy senkinek
nem nyújt segítő kezet, vagy ha igen akkor azt úgy teszi, hogy személye
homályban maradjon. Hogy még véletlenül se derüljön ki, ő áll a kedvező
fordulat/fejlemény hátterében. Nevezhetjük ezt túlzott érzékenységnek,
de önvédelmi mechanizmusnak is. Ugyanis nem csak a hálálkodástól, de
a „hálálkodástól” is meg akarja kímélni magát.
Jól belegondolva ez akár lehet jó is lehetne: az érintettnek nem kell
hálálkodnia, azon tépelődnie, hogy mivel és hogyan “hálálja” meg a
szívességet vagy segítséget. A segítő kezet nyújtó személy pedig
megnyugtathatja lelkiismeretét azzal, hogy valóban önzetlenül sietett
más megsegítésére. Akár pénzben, akár információval, netán kapcsolati
tőkével.
Szóval, ez és így összességében akár még kedvező jelenség is lehetne.
A hála hiánya, vagy eltűnése azonban nekem egyáltalán nem pozitív
jelenség. Sokkal inkább az érzelmi elsivatagosodás egyik jele,
megnyilvánulása, az önzés és a gátlástalanság egyik megjelenési
formája.
Hálátlanul élni úgy tűnik jobb és kellemesebb, mint e nélkül…