Posted by Tardos János
> Még csak néhány hete múlt, hogy a színvonalasabb hazai
könyvesboltok kínálata jelentősen bővült: megjelent Vagesz haverom
(polgári nevén Vágvölgyi B. András) legújabb irodalmi remeklése, az
Edith Liebermann semmi kis élete címmel közreadott gazdag
novellagyűjtemény.
Én két hete vehettem kézbe egy huzamosabb vasúti távolságlegyőzés
keretében, és a Déli pályaudvari alagútból kigördülvén vaksi
szemeimmel azonnal a sorok közé is csaptam. A Zánkáig megtett
százötven kilométer és az ehhez feltétlenül és minimum szükséges 2
óra 35 perc alatt jelentős mértékű előrehaladást értem el a
szövegtörzsben, és még ma is emlékszem belőle legalább annyira, hogy
nem csak oroszokról szól. Ami viszont mégiscsak róluk, annak lényege,
ahogy én kihámoztam az általam csak felületesen ismert idegen
kifejezések közül, az annyi volt, hogy a Bécsben szociológiai
segédmunkából magát úgy-ahogy megszedett friss diplomásnak annyi
pénze gyűlt össze, hogy az épp elég lett szibériai vasútra meg lepattant
szovjet távolkeleti háromnapos hajóútra, valamint a szerző első japáni
tartózkodására. Mindez valamikor a sötét, de már fénytől derengeni
kezdő nyolcvanas évek vége felé történt, vagyis nem éppen tegnap.
Vájtabb fülű olvasóink talán már ennyiből is kihámozhatják, hogy a
relatíve gazdag merítés itt főleg hősünk önéletrajzi elemeiből nyerte
témáinak zömét, mégpedig szinte szellemi ébredésének ókorától kezdve
napjainkig, ami egy igen tekintélyes ív, úgy években, mint hajszínben,
kilókban, illetve a társadalmi ranglétra összes grádicsain fel- és lehágva.
Ilyen értelemben beszélhetünk irodalmi paraboláról, melynek nyelvezete
hol szofisztikáltan nemzetközi, hol meg az általunk különösen kedvelt,
valaha modernnek volt mondható narancsos, gonzó-újságírói (itt a
könyvismertetés szerény szerzője egy hatalmas, keserű könnycseppet
törölt ki a szeme sarkából).
Mert valóban, Vagesz barátunk, s erre bőven tesz célzást a könyv
némely szövege is, miután kipróbálta magát a szociológia, a távol-keleti
összehasonlító kultur-antropológia és a nemileg vele ellentétes oldalon
álló nyugat-német fúvószenekari előadók szexuális felvilágosodottsági
fejlettségkutatása terén, az ismert okok folytán érdeklődése előbb a
politika, közelebbről a külpolitika, majd a belpolitika, végül pedig az
újságírás és -szerkesztés, valamint a filmrendezés felé fordult, s e
tereken keresett magának és tehetségének kielégülést.
A korszellemnek és akkori életkorának megfelelően politikai
tevékenységét a nyolcvanas évek végi anti KiSZ-ben, a Fideszben
kezdte, amiről a mai olvasó kedvéért meg kell jegyezni, hogy az akkor
még nem állampárt volt, s a mozgalom élére magát odaküzdő Orbán
Viktor pedig teljes joggal állíthatta magáról, hogy ő vagyontalan. A
korabeli politikai helyzet a mainál annyival volt csak pozitívabb, hogy
időnként őt is bevitték az őrszobára, és bár erről pozitíve nem tudok,
még az is elképzelhető, hogy ilyen esetekben kapott esetleg néhány
pofont.
Sajnos ezek az idők azóta elmúltak, és beütött a teljes sajtószabadság,
ami még nem is lett volna olyan nagy tragédia, hiszen ma ünnepelt
szerzőnk ennek is köszönhetően előbb a Magyar Narancs alapító
törzsgárdájában, majd pedig – egy rövidebb New York Times-beli kitérő
után – a lap főszerkesztői székében vívhatta ki a művelt olvasóközönség
szélesebb rétegeinek osztatlan csodálatát és nagyrabecsülését (vagy
fordítva). Közben magyarra fordította Hunter S. Thompson főbb műveit,
és maga is megismerkedett a szerzővel, valamint egészségre fokozottan
ártalmas életmódjának intim részleteivel.
Vágvölgyi halált megvető bátorságáról a Thompsonnal való találkozáson
túl a délszláv háborúról közölt helyszíni riportjai és Orbán Viktorral
lebonyolított manhattani sétái is híven tanúskodnak, s egyszer Kövér
háta mögött is megjegyezte csendesen, hogy az illető hülye.
Ekkortól datálva Vágvölgyi politikai karrierje némileg megtört, de cserébe
teljes figyelmével a politikai és kulturális publicisztika, a globális
filmművészet, a japán Vörös Brigádok terroristáinak megtérése, valamint
száz más, itt most terjedelmi, illetve ifjúságvédelmi okokból nem tárgyalt
terület felé fordulhatott. Mindezen egzisztenciális, kulturális, nyelvi,
szexuális és addiktológiai tanulmányainak irodalmi lenyomata részben
megtalálható a jelenleg tárgyalt opuszban, az Edith Liebermann semmi
kis életében, ami ha nem is fejlődésregény, bár miért ne lehetne akár az
is, még akkor is, ha elsőként szembeötlő konkrét műfaja időrendbe
szedett novellák gyűjteménye is. Az időrend nem feltétlenül a kis cizellál
remekművecskék keletkezési sorrendjére, inkább a bennük vázolt
kalandok, filmek, sztorik, kitalált mesék időbeni egymás utáni
rendezésére vonatkozik. Bár e két kritérium persze néha keresztezi is
egymást, szóval esetenként nem feltétlenül kiszínezett, irodalmilag
megszépített kvázi-valóságról olvashatunk, hanem szinte helyszíni,
egyidejű tudósítást, friss élményt, talán néha némileg éretlen, de mégis
ízletes, vitamindús gyümölcsét a szerző baromi érdekes
hétköznapjainak.
Nem lenne szép a recenzenstől, ha visszaélve kivételezett helyzetével
és az olvasók érdemtelenül magára volt figyelmével most
regényhosszúságúra nyújtaná irodalmi ismertetését, attól a nem titkolt
reménytől hajtva, hogy jelen művét nagydoktori disszertációként a
Magyar Tudományos Akadémia megfelelő szerveihez benyújthassa,
ezért már csak arra hívnám fel a mélyen tisztelt művelt olvasóközönség
figyelmét, hogy a Cser Kiadónál októberben megjelent mintegy 250
oldalas, ám rendkívül kedvező árú könyvművészeti alkotás hátsó
borítóján maga Spiró György méltatja a szerzőt és művét, amihez
hasonlóan okos szavakat tőlem most már ne is várjanak, s a fentiek
valóságtartalmáról győződjenek csak meg saját maguk.