Posted by
Nyáry Krisztián
Vajda János sokat panaszkodott gyomorbajára, amit a zsíros vendéglői kosztnak tulajdonított. Élete nagy részében agglegényként élt, így csakugyan éttermi konyhára volt utalva. Azt viszont nehéz lenne állítani, hogy a rendszeres gyomorbántalmait pusztán az itt felszolgált ételek minősége okozta volna. A költő ugyanis, ha tehette, háromszor is megebédelt ugyanazon a napon, s természetesen a bőséges reggelit és vacsorát sem mulasztotta el: mogorvasága és különc életmódja mellett gargantuai étvágyáról is híres volt.
Egyik törzshelye a mai Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán álló Szikszay vendéglő volt. Itt déli 12 körül kirendelt magának egy rostélyost, aminek hol méretét, hol minőségét sosem mulasztotta el kritizálni. Szikszay Ferenc vendéglős ennek ellenére megbecsülte vendégét, és mindig egy tányérról lelógó hússzeletet küldetett neki. A költő igyekezett egyedül elkölteni ebédjét, jeges szigorúsággal mérte végig azokat, akik le akartak ülni asztalához. Ha végzett, kitunkolta a tányért, majd elégedetlenül morgolódva távozott.
Innen az ugyancsak Múzeum körúti Gyolcs vendéglőbe, a környékbeli hivatalnokok törzshelyére sietett, ahol a napi ajánlatból rendelt magának valamit. Tudta, hogy a közeli Vadászkürt fogadóban délután 3-kor is felszolgálnak ebédet, így – ha pénztárcája engedte – harmadjára ide ült be, hogy a hely híres szárnyas és vadételei közül válasszon valamit. Szerencsére ezután már nem kellett sokáig várnia a vacsorára sem, amelyet egy negyedik helyen fogyasztott el. Vacsora után – biztos, ami biztos – becsomagoltatott magának egy egész sült csirkét és
hazavitte éjszakára.
Nagyétkűsége miatt gyakran fájt a gyomra, ráadásul rengeteg pénzt hagyott vendéglősök zsebében, ezért többször próbált leszokni a túlzó evésről, de sosem sikerült neki. Mindez arra utal, hogy a ma már diagnosztizálható „mértéktelen evésszavar” szindrómában szenvedhetett, amely lelki okokra, főként depresszióra vezethető vissza. Szenvedélye ellenére Vajda nem volt túlsúlyos, és nem is élt kevesebb ideig, mint kortársai.
Rajta kívül báró Kemény Zsigmond volt még a mértéktelen lakomákról szóló anekdoták hőse, azzal a különbséggel, hogy a pocakos regényírónak nem okozott problémát a tekintélyes vendéglői számlák kifizetése, Vajda azonban örökös pénzzavarban volt szenvedélye miatt. A külvilág nem tekintette kórosnak a mértéktelen evést, egyfajta férfias virtust láttak benne, vagy – mint a Szikszay vendéglő tulajdonosa – az eleven reklám lehetőségét. Hogy Vajda mit szólt a róla terjesztett, olykor túlzó adomákhoz, arra csak abból következtethetünk, hogy többnyire nem víg asztali társaságban, hanem magányosan áldozott a gyomor örömeinek. Volt, aki szerint azért evett egymás után több helyen, hogy másnak ne tűnjön fel, mennyit eszik.
Vajda halála után híve és pályatársa, Ágai Adolf igyekezett is megcáfolni, hogy a költő mértéktelen nagyevő lett volna. „Mivel számos éven át étkezett vendéglőkben és azok főztje gyakran igen rossz volt, különböző helyeken próbálkozott, hátha olcsó pénzen jobb falatot is kaphatna” – magyarázta. Szerinte Vajda „nem a nagy lakomázások elrejtése céljából húzódott félre rejtett vendéglői sarkokba”, hanem egyszerűen azért, mert emberkerülő volt. Szemtanúként hozzátette, hogy ő maga is evett egy asztalnál Vajdával, és akkor a költő „csak
annyit evett, vagy evett volna, – ha pénze lett volna – mint más normális férfi.” Ez abban az esetben lehet igaz, ha Ágai nem ment tovább Vajdával egy újabb vendéglőbe. Más kortanúk ugyanis a cáfolatot cáfolták, és borsos éttermi számlákat idéztek fel annak bizonyítékául, hogy Vajda az étvágyára költötte el jövedelmének legnagyobb részét.
Ahány visszaemlékezés, annyi vendéglő és kedves étel neve merül fel Vajda kapcsán. Van, aki szerint a Kispipában felszolgált malacpörköltnek nem tudott ellenállni, mások a Múzeum körúti Fiume kávéház, a Kecskeméti utcai Elked vendéglő, vagy a már szóba került Szikszay és a Vadászkürt, esetleg a Duna-parti Vigadó-kioszk étlapjának fogásait idézték fel. Tény, hogy Vajda élete nagy részét Budapest belvárosában élte le, s ifjúkora elmúltával már vidéki vadászatokra sem igen járt. Megrögzött agglegény életformája a Múzeum körút környéki
vendéglőkhöz kötötte, amelyeket jól kiszámítható napirend szerint keresett fel. Ezért is keltett nagy meglepetést, amikor 53 éves korában egy nap nem jelent meg egyik törzshelyén sem. Barátai csak utólag értesültek róla: Vajda megnősült.
Feleségének, a 19 éves Bartos Rózának hamar alkalma nyílt megismerni a költő meglepő gasztronómiai szokásait, élete végén megírt visszaemlékezéseiben is érződik a férje farkasétvágya feletti nem múló megdöbbenés. „Nagyon szeretett sok fogást végigenni – emlékezett. – Nagy ínyenc volt. És amilyen könnyen szórta a pénzt, olyan iszonyúan sajnálta, ha valami a sok fogások között mégis a tányérján megmaradt, mert azt már nem bírta megenni. (…) Ha egyedül volt, és még maradt valami, azt papírba tetette, és hazahozta. Ha csak egy dió nagyságú
húsdarab volt, akkor is. Nagyon szerette mint előételt a frankfurti levest. Ha nem is volt semmilyen étvágya, hát csak próbálta a frankfurtival.” A feleség cáfolta, hogy férje gyomorbeteg lett volna. „Még az orvosok is arra gyógyították. Pedig a gyomra olyan volt, mint a vas. És gyorsan emésztő. De ő folyton éhes akart lenni.”
Bartos Róza leírásából megismerhetjük Vajda szokásos napi fogyasztását: „Korán reggel két adag kávét négy-öt darab vajas süteménnyel. Nyolc órakor disznósajtot, kolbászt, szalonnát, három deci vörösbort. De máris arra vágyott, hogy tizenegy órakor újra olyan legyen étvágya, akár egy favágónak. És ha nem jött az éhség, akkor iszonyúan panaszkodott a gyomorhurutja miatt. Erősen ebédelt, mert őneki sikerült az is, ami kevés embernek, hogy csak akarni kellett neki, és tudott enni”. Azt is tudjuk, milyen ételeket választott a költő legszívesebben ebédre: „sertéskarajt vöröskáposztával, aztán vaddisznót rizzsel, utána nyúlgerincet metélttel. Aztán bánatosan nézett rám: te, Niobe, én valóságos éhes maradtam. Rendelek még borjúpörköltet, elvégre, ha nem bírom, megeszed.”