Posted by > Meghívtak Nürnbergbe. Három és fél napot tölthettem Bajorország egyik (ha nem a) legszebb városában és környékén. Igen, elmentem minden “kötelező” helyre: megmásztam a nürnbergi várhoz vezető utat, körbejártam az óvárost, (amiből alig maradt eredeti épület a második világháború utolsó szakaszának bombázásai miatt), megnéztem a szépséges templomokat, a “tornyot” aminek elkészülte után derült ki, hogy nem tudják feltenni a templom tetejére, így “földi” látványosság maradt.
Bolyongtam Albrecht Dührer házában, kicsit meglepődve vettem tudomásul hogy a világ egyik leghíresebb festőjének, grafikusának, zseniális művészének alkotásait tartalmazó album csak németül kapható. Megkóstoltam a nürnbergi perecet, annak legegyszerűbb változatát, mert a helybeliek szerint EZ az igazi perec. Elmentem természetesen a nürnbergi perek színhelyére, ahol a kiállítás első három képe mellett még vannak angol feliratok aztán a rendezők nyilván megunták, s minden csak németül van. Erről persze eszembe jutott, hogy nincs másként ez Japánban sem: a legnagyobb (és legfontosabb) japán történeti múzeum első termében kétnyelvűek a magyarázatok, a többi pedig csak japánul van. (Megérdemli aki nem tud japánul, ahogy az is, aki nem tud németül.)
Gazdag város Nürnberg, a környéke is az, voltam a Frank-Svájcnak nevezett hatalmas bazaltoszlopok és sziklarengetegek körül, ámultam a rendezettségen, picit mosolyogva hallgattam a helybeliek dialektusát, egyszóval jó helyen voltam. Visszamentem Nürnbergbe, s furcsa véletlennek köszönhetően megláttam életem eddig legszebb, s legmegrendítőbb szoborkompozícióját, szökőkúttal, s olyan figurákkal, hogy a három nap alatt többször is ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy újra megnézzem. Az alkotó Jürgen Weber , szobrász és festő. Sajnos immár tizenhat éve nincs köztünk, de az az “üzenet” amit nekünk hagyott ezzel a kompozícióval, felejthetetlen. Németül Ehekarussell a neve e műalkotásnak (amit én A házasság körforgásának, körhintájának neveznék, de ez nem pontos).
Weber 1981-ben fejezte be a szoborcsoportot, de felállítására csak három évvel később került sor, mert a szökőkút épp egy akkor már működő földalatti állomás felett volt, s ez némi technikai nehézséget okozott a városvezetésnek. Mindannyiunk szerencséjére megoldották. S akkor most erről a szoborcsoportról, amit alkotója szerint nem feltétlenül időrendi sorrendben érdemes nézni, körbejárni. (Nem is lehet, mert kör alakú.) Az alkotás ötletét egy, a tizenhatodik század híres mesterdalnokának verse adta melyet Hans Schach írt. Először(?) a boldog szerelmespár szobra, mosolyuk, testtartásuk a boldogság maga. Aztán a gyerekek, az elhízott feleség, a férj nyúzott arca, ezt követi (?) a házaspár harca, s a végén bár felismerhetetlen hogy ki kit öl meg először, de a házasság a boldogság s a remények vége.
Mi a legmegrendítőbb az alkotásban? Számomra az, hogy egyetlen szoborcsoportba az Ember talán legfontosabb érzelme, a társ iránt érzett szerelme hogyan fordul át először rutinba, aztán közönybe s végül egymás megsemmisítésébe. Bár én (még) nem láttam, de a Koblenz városának 2000 éves alapítására készített alkotása, mert az is egy szoborcsoport, az is szökőkúttal ad energiát a fémnek, a nürnberginél nem kevésbé drámai. Látnom kell azt is. Jürgen Weber ugyanis azt alkotja meg, amiről alig, vagy egyáltalán nem beszélünk. Esendőségünket, szenvedélyeinket s a szenvedélyeink teremtő és pusztító erejét.