Posted by (Szegő András emlékére)
Szekeres István
„75 esztendősen – hosszú, súlyos betegség után – elhunyt Szegő András Táncsics Mihály- és Prima Primissima-díjas újságíró, aki a Képes Sport, majd a Nők Lapja jeles szerzője volt, úgy is, mint Interjúkirály.” Ő maga nem értene egyet ezzel a fogalmazással, irtózott a hivatalos szövegektől. Azzal kezdené, hogy Szegő András élt (úgy, ahogy) hetvenöt évet, mert hát az a lényeg.
Elütött az újságírói átlagtól. Magasan fölé nőtt. Ahogyan írt, ahogy átszűrte a világ történéseit a tépelődő, fanyar humorral fűszerezett szellemiségén, az egyedülálló volt. A gondolkodásmódját, a sziporkázó zsurnalisztikáját nem lehet sem utánozni, sem tanítani.
Arra születni kell.
Az érdeklődése tág horizontot ölelt át: küzdősportok, komolyzene, színház. A társasági közege is sokszínű volt. Jellegzetes körökben mozgott. Az egyik kedvelt figurája, akire áhítattal nézett fel, az olimpiai bajnok birkózó, Kozma „Pici” volt, aki révén rendszeresen élvezte a Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán színészházaspár társaságát is. Könyvet írt Antal Imréről. Bohém módjára lubickolt a szellemes, érdekes emberekkel való csevegésben, de anélkül, hogy bármi hangulatfokozóval élt volna; alkoholt soha nem fogyasztott.
Amikor interjút készített, mégpedig százával, mindig csak beszélgetett. Nem jegyzetelt, egész diskurzusok maradtak meg a fejében, hiánytalanul. Nem gyűjtött adatokat az alanyáról, hanem a személyiséget elemezve kérdezett, mindig lényegeseket. Sok időt töltöttünk együtt birkózó-világversenyeken. Együtt szinte soha nem utaztunk, én eepültem, ő irtózott a repüléstől. De amikor lehetőséget kapott, hogy ellátogasson a dzsúdó szülőhelyére, a japán Kodokan egyetemre, akkor repülővel is ment egy szakaszon.
„Kellemes volt – mesélte –, azt leszámítva, hogy Moszkva és Habarovszk között útvonalcsúcsot hánytam.” Kő András 1987-ben megjelent, Amiről a sportújságírók
hallgatnak… című könyvében tizenhárom kolléga portréját rajzolta meg. Szegő a róla szóló részben haragosan fejtette ki a véleményét bizonyos újságírói magatartásról:
„Szerintük a sportújságírónak az a kutya kötelessége, ha kint van nyugaton egy világversenyen, hogy elmenjen vásárolni, elmenjen egy bárba vagy egy jobb étterembe, aztán este, ha kijön az esemény színhelyére, megkérdezi Szegőtől vagy Szekerestől, meg azoktól, akik még ott voltak, hogy mi történt, ki nyert, s akkor gyorsan odamenjen a telefonhoz, és leadja a tudósítást. Nagyon ritkán vállalok ítéletet, de az a generáció ilyen volt.”
Ő külföldön magára alig költött. Minden pénzén lemezeket vett. Beethoven VII.szimfóniája például negyvenkét változatban volt meg a gyűjteményében. 1984-ben együtt vonatoztunk hazafelé. A jönköpingi birkózó Eb-ről – Malmőn át – Berlinig. Ő másik vonatra szállt át, én a repülőtérre mentem S-Bahnnal. A több mint háromórás utat végig beszélgettük. Főleg zenéről, miután az Európa-bajnokság értékelésével végeztünk. Verdi- operákat idéztünk, és megállapodtunk abban, hogy Mendelssohn milyen kíméletes volt az utókorral: nem kell töprengeni, hogy melyik a legjobb hegedűversenye, mert csak egyet írt; igaz, az remekmű.
András nem csak írt küzdősportokról. Eljárt ökölvívó- és cselgáncsedzésekre is. Úgy tudom, még a legendás Papp Lászlóval is kesztyűzött; ütést persze nem kapott.
Nagy barátja volt Füzesy Zoltán, az egykori kiváló ökölvívóedző és -szakíró. Az ő története sokat mond el Szegő Andrásról. Elöljáróban annyi, hogy Füzesynek otthon nem volt telefonja…
„Az egyik nap a következő táviratot kaptam… Tisztelt Füzesy elvtárs, engedje meg, hogy magas kormánykitüntetéséhez a Képes Sport szerkesztőségének Szegő András-brigádja nevében szívből gratuláljak… Felhívtam, hogy mi ez. Valami adatra volt szüksége, és fel akarta magát hívatni.”
Címkép: Facebook, Sz. A.-profil