Posted by Ferber Katalin
>Esik Hazafele ballagunk, már csak száz méterre vagyunk a házunktól. Nagyon esik. S akkor megpillantok egy gyönyörű arcú fiatal fiút. A tolószékében ül, kezei kordinálatlanul mozognak, van mimikája, tekintete jókedvű. Az eső pedig kérlelhetetlenül zuhog rá. A tolószék mögé megyek, nem akarom a látványommal megzavarni, hisz idegen vagyok neki, fölé tartom a szerencsére nagy esernyőmet. Férjem szemben áll vele, ő is fölé tartja a “családi” esernyőt. Mögöttem egy kombi autót próbál óvatosan két kocsi közé beparkolni egy hölgy. Lassan megy, az eső pedig nem vár. A fiú akinek olyan kék a szeme, hogy a tengerre, a nyárra emlékeztet, megérzi hogy valaki mögötte áll. Egy picit hátra fordítja a fejét, lehet hogy csak ennyire tudja, mosolyféle az arcán, köszönök neki, s ő pedig vááá-val felel nekem.
Sikerült a parkolás, kiszáll a hölgy, kicsit meglepődve néz bennünket, mi mosolyogva köszönünk, ő vissza köszön, csak ide megyünk a sarki cukrászdába, mondja. Tolja a kerekesszékkel a fiát, (mert biztosan a fia), jó hétvégét kívánok, a tengerszemű fiú mostmár nevet, a férjemen látom hogy legszívesebben elkísérné őket, de a hölgy határozottan elindul, a kerekesszéket tolva. Energikusan.
Nem tudom miért futotta el a szememet a könny. A cukrászda ötven méterre van attól a helytől, ahol álltunk, igazán semmiség, jó az a kis őszi eső, a hölgynél nem volt esernyő, persze ott a kombi autó, de nekem mégis nagyon fájt a látvány. Az jutott eszembe amikor beléptünk a lakásba, hogy a kiszolgálattottságnál kevés fájóbb van. A fiú pedig mindkettőnkre nevetett. Ez vigasztalt csak meg egy kicsit.
Berlin, 2020 október utolsó napja
>Esik Hazafele ballagunk, már csak száz méterre vagyunk a házunktól. Nagyon esik. S akkor megpillantok egy gyönyörű arcú fiatal fiút. A tolószékében ül, kezei kordinálatlanul mozognak, van mimikája, tekintete jókedvű. Az eső pedig kérlelhetetlenül zuhog rá. A tolószék mögé megyek, nem akarom a látványommal megzavarni, hisz idegen vagyok neki, fölé tartom a szerencsére nagy esernyőmet. Férjem szemben áll vele, ő is fölé tartja a “családi” esernyőt. Mögöttem egy kombi autót próbál óvatosan két kocsi közé beparkolni egy hölgy. Lassan megy, az eső pedig nem vár. A fiú akinek olyan kék a szeme, hogy a tengerre, a nyárra emlékeztet, megérzi hogy valaki mögötte áll. Egy picit hátra fordítja a fejét, lehet hogy csak ennyire tudja, mosolyféle az arcán, köszönök neki, s ő pedig vááá-val felel nekem.
Sikerült a parkolás, kiszáll a hölgy, kicsit meglepődve néz bennünket, mi mosolyogva köszönünk, ő vissza köszön, csak ide megyünk a sarki cukrászdába, mondja. Tolja a kerekesszékkel a fiát, (mert biztosan a fia), jó hétvégét kívánok, a tengerszemű fiú mostmár nevet, a férjemen látom hogy legszívesebben elkísérné őket, de a hölgy határozottan elindul, a kerekesszéket tolva. Energikusan.
Nem tudom miért futotta el a szememet a könny. A cukrászda ötven méterre van attól a helytől, ahol álltunk, igazán semmiség, jó az a kis őszi eső, a hölgynél nem volt esernyő, persze ott a kombi autó, de nekem mégis nagyon fájt a látvány. Az jutott eszembe amikor beléptünk a lakásba, hogy a kiszolgálattottságnál kevés fájóbb van. A fiú pedig mindkettőnkre nevetett. Ez vigasztalt csak meg egy kicsit.
Berlin, 2020 október utolsó napja