Posted by Odze György
>Nyári vasárnap délután hagyjuk el Brüsszelt, csendes esőben haladunk Calais felé. Orsika, a maga tizennény évével már megrögzötten nem szeret vizen utazni, a hátsó ülésről csak annyit mond gúnyosan, Kalasz. De hát apuka egy szigetországban dolgozik, mit csináljunk. Belga nyár. Este hétkor indul a komp, amivel visszatérünk Angliába. Persze, nem afféle kis átkelőhajóra kell gondolni: több száz kamion és személyautó fér el a hatalmas rakodófelületeken, a fedélzeteken pedig éttermek, üzletek működnek. Meg persze, játéktermek, hogy az unatkozó gyerekeknek is legyen szórakozás, a szülőknek pedig gondtalan sörözés. Nem ez volt az első átkelésünk londoni kiküldetésem során, többnyire a fedélzeten napoztunk és élveztük a tenger illatát. Nem hosszú az út, negyvenöt kilométer, két óra, szinte semmiség. Az English Channel, vagy ahogy mi tanultuk, a La Manche, a világ legforgalmasabb viziútja.
Felhajtunk a rampán, parkolás a mínusz harmadik szinten, aztán liften fel a plusz negyedikre. Néha eltévedünk, de hát valamivel el kell tölteni az időt az indulásig. Látszólag minden rutinszerűen működik. Jó angol szokás szerint a felnőttek evéssel, ivással, hányással és vásárlással töltik az átkelés négy óráját, mialatt a gyerekek kedvükre ökörködhetnek a játékautomatáknál. Aztán, amint kiérünk a kikötő védőgátjai közül, minden másképpen alakul. A hajót egyszer csak oldalba kapja a szél, megkezdődik a hánykolódás a hullámok között. Előre-hátra, jobbra-balra. Recsegés-ropogás, az asztalokról lecsúsznak a söröspoharak, aki nem kapaszkodik, menthetetlenül elveszíti az egyensúlyát. Orsika
egykedvűen bámul ki a szalon ablakán a szakadó esőbe – ő semmiféle járművet nem szeret, ami mozog -, én persze igyekszem nyugtatni, de érzem, hogy a hangomból hiányzik a szokásos meggyőző erő. Az eső hangosan veri az ablakokat, körülöttünk villámok csapkodnak a tengerbe. Lányaim keményen kapaszkodnak, visszatérünk a szalon asztalához.
Aztán felkerekedek, hogy megkeressem a személyzetet, vajon milyenek a túlélési esélyeink. Nagy nehézségek árán lebotorkálok a keskeny lépcsőn, azon tépelődöm, vajon hol akadhatnék rá a mentőmellényekre, hogy aztán belevessem magam a jéghideg vízbe. Az információs tiszt és munkatársnője jókat nevetgél a pult mögött, feltételezem, ez is szerepel a munkaköri leírásukban: minél rosszabb a helyzet, legyetek annál vidámabbak.
– Némileg aggódom a hullámzás miatt – jegyzem meg.
– Nos, mi egy cseppet sem aggódunk – mosolyog rám a tiszt -, nem vitás, a tenger olykor kissé barátságtalan, ennyi az egész, ámde így szórakoztatóbb az utazás, higgye el. A tiszt ezzel emlékeztet arra, hogy a brit sportembereknek a kihívás fontosabb, mint az élvezet.
Visszatérve megerősítem, hogy a személyzet ura a helyzetnek, semmi ok az aggodalomra, de az út további részében már nem váltunk szót egymással. Látom a lányok tekintetében: soha többé hajózás. Londonban, a lakásba érve lehajtok egy konyakot és gratulálok magamnak férfias viselkedésemért. Kati már ágyban, szokása szerint a londoni esti bulvárlapot böngészi.
– Nem történt ma hajóbaleset? – igyekszem viccelődni, kevés sikerrel.
A konyhában találkozom Orsival. Az asztalon ül, pizsamában,és kekszet ropogtat.
– Most már minden rendben – ölelem át.
– Persze – simul hozzám. – De soha többet Kalasz.