Memento

Bóta Gábor

>Állandó fenyegetettségben élünk, nemigen ismerjük ki magunkat a
zűrzavaros világban, traumák tömkelegével birkózunk, próbálkozunk
kikecmeregni a gödörből, de ez nem nagyon megy. Küzdünk és
küzdünk, halmozódó problémákkal, másokkal, magunkkal, és lehet, hogy
a mind nagyobb reménytelenségbe „dolgozzuk” bele magunkat,
miközben esetleg elinal az élet, temérdek fájdalommal, de azért
szépségekkel is tele. A 10. MITEM-en, a Nemzeti Színházban, három
roppant különböző produkció is regélt erről.

A Rúth könyve a hetvenöt éves bukaresti Állami Zsidó Színház
előadásában alulvilágított, sötét tónusú produkció. Időnként mintha csak
árnyalakokat, kísérteties sziluetteket, rossz álmokkal teli víziókat látnánk,
melyek hátborzongatóak, ugyanakkor festményszerűen szépek. Nem
ritkán elmosódnak a kontúrok, nekünk sem mindig van fogódzónk ahhoz,
hogy kit látunk, mit látunk, ez a kiismerhetetlenség sokszor ijesztő, de a
kellemes álomhoz hasonlóan lebegésszerű is lehet. Egészen különböző
hangulatok váltogatják egymást, látomások olykor logikátlannak tűnő
hada tolul egymásba, emlékképek, vagy csupán emlékfoszlányok tűnnek
fel, tűnnek el, kísértenek vissza, furcsa „életelegyet” alkotva. Egy
Alzheimer-kóros, Lengyelországból az antiszemitizmus, a háború
előszele miatt fiatal lányként Argentínába kivándorolt idős zsidó asszony
réved vissza a múltba. A feledés betegségében is képtelen feledni az
egy húga kivételével a holokauszt áldozatává lett családtagjait. Azért
nem tudott Argentínában sem teljes életet élni, mert mardosta a túlélők
bűntudata.

Ahogy feltették a kérdést, lehet-e verset írni Auschwitz után, van-e és
milyen az az Isten, amelyik ezt megengedi, föltehető a kérdés, hogy
mindent túl szabad-e élni, mindent el lehet-e felejteni a mindennapi
létezés érdekében, vagy netán a traumák akár hetedíziglen is
fájdalmakat, sebeket, a létezést megkérdőjelező, ellehetetlenítő
gondokat okoznak? A Mario Diament által írt, Eugen Gyemant által
rendezett darab elégikus, némiképp balladisztikus. Különböző korú
színésznők alakítják benne a főszerepet egészen hétköznapi
tevékenységeket is megjelenítve, miközben egy mostoha sorsú,
temérdek szenvedést átélt nemzedék mementójául is szolgálnak úgy,
hogy tán segítséget nyújthatnak a még mindig nem kellőképpen
kibeszélt traumák feldolgozásában.

Memento a Dzsut című produkció is a Mazsit Gafuri Baskír Állami
Akadémiai Dráma Színház előadásában, aminek szintén témája az,
hogyan lehetséges vagy mennyire nem lehetséges a következő
korosztályok továbbélése, elődeik rájuk átplántált traumáinak megértése,
és ha tudatukból nem is, de legalább valamennyire a zsigereikből, a
vegetatív idegrendszerükből való törlése. Párhuzamos történetet látunk,
az előtérben egy házaspár történetén keresztül a harmincas évek
borzadályosan pusztító éhínsége jelenik meg, amelynek az ötmilliós
kazah népből 1.5-2.3 millióan estek áldozatul. A háttérben a modern kori
Moszkva egy étteremben és egy lakásban válik érzékletessé, ahol az
unokák korosztályának képviselője igyekszik egy fiatal újságírónővel
megértetni, amit erről az időszakról ő még tud, ami az agyába, a
létezésébe erről átöröklődött. Váltogatva, párhuzamba állítva látjuk a két
idősík eseményeit. A förmedvényes szenvedést, amelyben mire a
történet kezdődik az egymást mélyen, gyönyörűségen szerető pár a
végsőkig igyekszik kitartani, a másikat mindenben támogatni. Mire a
történet kezdődik, egyik gyermeküket már elveszették, a másik heroikus
megmentési kísérletének, és a tőle való lidérces, megrázóan szép
búcsúnak már tanúi vagyunk. A Szaulet adó Rimma Kagarmanova és az
Ahmetet alakító Fanisz Rahmetov döbbenetesek. Magukba képesek
sűríteni egy nép szenvedését, förmedvényes kiszolgáltatottságát, a
szovjet hatalomnak. Akár csak ülnek, nagyokat hallgatnak, nézik
egymást, némán is próbálnak a másikból erőt meríteni. Az éhezés
lelassítja, takarékossá teszi a mozdulatokat, még a szóváltások
lecsökkentésével is energiát spórolnak, bár, ha valakik, ők aztán igazán
szó nélkül is értik egymást. Csodás, irigylésre méltó, a körülmények
miatt dermesztően halálra ítélt kapcsolatot látunk, hideglelősen fenséges
önfeláldozással. Ez már az az időszak, amikor az emberek a halottakat
is kikaparták a jég alól, és megették őket, hogy ne pusztuljanak éhen.
Szaulet áldozatra kész, ősi szertartásra emlékeztető rituálé közben
megöli magát, hogy a férje, aki írással is foglalkozik, a testéből
táplálkozva túléljen, örökítse meg a történteket, adjon hírt az utókornak.

Ez volt a célja Olzsasz Zsanajdaro írónak, illetve Ajrat Abusahmanov
rendezőnek is, hogy elregéljék ezt a meghatározó történetet, amit
Európában alig ismerünk.

Azt kell mondanom, hogy a Comédie Francaise Tartuffe, avagy a
képmutató előadása a mai kor mementója. A családok szétesettségéé,
az emberi kapcsolatok széthullásáé. Ennél durvább Tartuffe-előadást
még nem láttam, a család tagjai szanaszét marják egymást,
rászolgálnak arra az istencsapásra, amit Tartuffe jelent. Jelzésértékű,
hogy az elmúlt időszakban mind durvábbak a Tartuffe-előadások. Az
Örkény Színház Bagossy László által rendezett produkciójában például
Nagy Zsolt Tartuffe-je kigyúrt fickó volt. Kapásból látszott rajta, hogy nem
feltétlenül az ájtatosságnak szentel éjt-nappalt, ahogy magáról híreszteli.
Maga volt a megtestesült fenyegetés. A Katona előadásában, amikor
Orgon felesége, Elmira cselből elcsábítja a képmutatót, Bocsárdi László
rendező Orgont kiültette az első sor közepére, a színpaddal szembe.
Tehát nincs asztal alá bújás, onnan mókásan ki-kitekintgetés, nincs
mese, a férj, közelről, „premier plánban” kénytelen végignézni, hogy
durva otrombasággal készülnek felszarvazni. Vagyis pontosan a mi
látószögünkből. Itt van, nézzétek csak végig, sugallja a rendező, hogy mi
mindent nem vesztek észre, mi minden ellen nem lázadtok fel időben,
hogyan lehet bármilyen maszlaggal megetetni titeket! A miskolci,
Rusznyák Gábor által színpadra állított produkcióban, sem volt asztal alá
bujkálás. Tartuffe nem sokat teketóriázott, hevesen lehúzta a bugyit a
megrémült Elmiráról, és a nyílt színen drasztikus mozdulatokkal
megerőszakolta.

A franciák előadását rendező Ivo Van Hove ennél is tovább megy. Nem
jön a Molière által is csak a cenzúra miatt beírt királyi segítség az
előadás végén, minden Tartuffe-é lesz, a család földönfutóvá válik.
Megjelenik egy nagy felirat, hogy „9 hónap múlva”. Tartuffe oldalán látjuk
a felcsinált Elmirát, aki átpártolt az immár pénzes pasihoz, Orgon
koldusgúnyában áll búskomor ábrázattal, és a többiek is meglehetősen
ijesztően festenek. Íme a szép, új világ, amihez már nem kell
visszarévedni a múltba.