Posted by Bodansky György
Dolgaink most már kezdenek nagyon komolyra fordulni. Valójában
persze, tizenhárom és fél éve.
2010-ben magam is hozzájárultam a Fidesz győzelméhez. Arról szó
sincs, hogy rájuk szavaztam volna, de az tény, hogy egyáltalán nem
mentem el szavazni. Olyan mértékig voltam kiborulva az MSZP és az
SZDSZ amorális bénázásától, hogy képtelenségnek éreztem, hogy
elmenjek és rájuk adjam a voksom.
Valójában sohasem voltam ezen alakulatok lelkes támogatója,
különösen nem együtt, hiszen az MSZP, mint utódpárt nálam sohasem
lépte át a comme il faut határvonalát, sőt, mint hajdani ellenzéki, beteg
voltam, amikor Horn Gyula miniszterelnök lett, és az SZDSZ besorolt
mögé, noha még érteni is véltem a szempontot, hogy mind bel- mind
külpolitikai téren valakiknek hitelesíteniük és egyben ellenőrizniük kell a
pártállam túlélőit. Amiből, persze, semmi se lett. A ravasz, dörzsölt Horn
bármikor képes és hajlandó volt hülyét csinálni az általa mélyen
megvetett liberálisokból, akiket aztán a vele majd később a D207-es
elvtárssal kötött kompromisszumaik végleg le is nulláztak.
Természetesen a fő akadály, aki miatt semmiképp se szavaztam volna
erre a csapatra, Gyurcsány Ferenc volt, akinek – és persze rémes
pártjának – az európai értékek és a demokrácia melletti elkötelezettségét
már a rasszista miskolci rendőrkapitány ügye miatt kénytelen voltam
nyilvánosan megkérdőjelezni, és akinek a lemondását – tudomásom
szerint – elsőként követeltem a Népszabadság Fórum rovatában. Az,
hogy az MSZP miniszterelnök-jelöltje éppen Mesterházy Attila volt,
semmiképp se fokozta rokonszenvemet a párt iránt.
Két dologra nem számítottam – és azt hiszem, ebben a tévesnek
bizonyult optimizmusomban akkor elég sokan osztoztak – az egyik, hogy
a Fidesznek kétharmada lesz, és ezzel a felhatalmazással minden
lehetséges módon visszaél, a másik pedig, hogy a mai napig esélye se
lesz az ellenzéknek a hatalomváltásra.
Nem hittem, hogy Magyarország egyre nyíltabban tér le a demokrácia
útjáról. Hogy egypárti, vonaton összecsapott, kéthetente változtatgatott
új alaptörvényünk és erőteljesen megcsonkított hatáskörű, egyre inkább
pártelkötelezett Alkotmánybíróságunk lesz. Hogy nemsokára kifelé áll
majd a szekerünk rúdja a NATO-ból és az Európai Unióból, a kormány
elvtelen Orosz- és Kína barátsága, az igazságszolgáltatás
függetlenségének és a sajtószabadság feltételeinek hiánya miatt. Hogy a
rendszer lényegévé válik a korrupció. Hogy tudatosan tönkre teszik a
teljes oktatási, valamint az egészségügyi szférát. Hogy milliók
kétségbeejtő, reménytelen nyomora fogja jellemezni az országunkat a
kétezerhúszas évekre, miközben a nálunk rosszabb helyzetből indult
posztszocialista országok sorra elhúznak mellettünk.
Amit azonban végképp a legkevésbé sem feltételeztem 2010-ben, hogy
mindezt apatikusan tűrni fogjuk, mert nem vagyunk elegen, akik mindezt
látjuk és érezzük és nincs se elég erőnk, se megfelelő eszközünk ahhoz,
hogy ne tűrjük. Végül mindettől a legkevésbé sem függetlenül, hogy
2023-ban még mindig a legnépszerűtlenebb magyar politikus, Gyurcsány
Ferenc jelenti majd az egyetlen látható ellenpólust.
Magyarország – története során nem először – súlyos kátyúba ragadt, és
úgy tűnik, önerőből nem is képes kirántani magát a bajból. A kérdés csak
az, hogy miközben a világ minden pontján ennél sokkal jelentősebb
problémák mutatkoznak, marad-e ránk elég figyelme, energiája, és
főképpen türelme a ma még velünk szövetséges országoknak és
azoknak a nemzetközi szervezeteknek, amelyeknek – ma még – tagjai
vagyunk.