Posted by Tardos János
Egy történelmi eseménynek, eseménysorozatnak vannak jelentős és
kevésbé jelentős szereplői. Az előbbiek szobormodellek lesznek, az
utóbbiaknak még emléktáblájuk sincs sehol. (Persze még lehet.)
Ez utóbbi csoportba tartozik 1956 egyik többé-kevésbé elfeledett
szereplője, Tardos Tibor magyar (zsidó) író. Ő ugyan sosem tekintette
magát zsidónak (csak ha épp üldözték emiatt, például a németek által
megszállt Franciaországban, 1940 és 1944 között). De az 1956 utáni
megtorlási hullámban az írók közül legelőször valamiért éppen négy
zsidó származásút állítottak pellengérre és bíróság elé: Déry Tibort, Háy
Gyulát, Zelk Zoltánt és Tardos Tibort. Ez volt az úgynevezett „nagy
íróper”, mert később más, kisebb port kavart író- és újságírópereket is
rendeztek… 1957-ben mind a négyüket jól ismerte a publikum. Közülük
ketten, Déry és Zelk máig élő nyomot hagytak a magyar irodalomban.
Tardos ebben a perben negyedrendű vádlott volt, s mint ilyen, hamar,
másfél év fogság után amnesztiával szabadult 1958. április 4-én. 1963-
ban végleg elhagyta Magyarországot, ifjú éveinek némileg idealizált
helyszínére, Párizsba disszidált, s ott élt 2004-ben bekövetkezett
haláláig. (Az idealizálás, különösen az igazságtalanul elszenvedett
börtön és a sajtó-, valamint szólásszabadság akkori magyarországi
helyzetében érthető lehetett.) Mint akkoriban megvetendő disszidens,
hamar ki is kopott a hazai irodalmi és politikai nyilvánosság színpadáról,
és ha nagy ritkán hír érkezett felőle, az is inkább a Szabad Európa
hullámhosszán vagy egy-két régi, Párizst turistaként megjárt magyar
íróbarát elbeszéléséből, szűk körben volt csak ismerhető. Tardos, aki –
ha csak véletlenül is keveredett bele a forradalomba, mint Örkénynél
Pisti a vérzivatarba – korabeli Petőfi-körös szereplésével, A tengervíz
sós című Irodalmi Újság-vezércikkével és 1957-es perbefogásával végül
is történelmi (mellék)szereplő lett. Tardos Tibor nem a tudatos forradalmi
vezéregyéniségek közül való volt, hanem vastag szemüveges csetlő-
botló értelmiségi kisember, aki nagyszerű irodalmi tehetsége mellett ide-
oda csapódott a mainál jóval kegyetlenebb Rákosi-Kádár-korban,
Párizsból való 1947-es hazatérése és letartóztatása, 1957. január 20.
(véletlenül épp a 39. születésnapja) között. Eleinte a Szabad Nép
kommunista, de nem vaskalapos, szellemesen, könnyed hangon író
sztárriportere volt. Lelkiismeretesen és lelkesen lemászott a
vízbetöréstől, sújtólégnyomástól fenyegetett sok száz méter mély
vágatokba, hogy egyszer-kétszer maga is átélje a szénporos arcú
bányászok mindennapi kínjait, az így-úgy összeácsolt állványzaton
felmászott a sztálinvárosi (dunaújvárosi) vasmű nagykohója, vagy az
inotai hőerőmű épülő hűtőtornya magasába: ezek voltak az ő itthoni
Eiffel-tornyai, ahonnan rövidlátón, hunyorogva szétnézhetett. De, amikor
Sztálin végre meghalt, s először ingott meg itthon Rákosi véreskezű
rémuralma, a Szabad Nép munkatársai is kezdtek világosabban látni,
hiszen börtönből apránként kiengedett barátaik rémtörténeteit el kellett
hinniük; őróluk tapasztalatból tudták, hogy igazat mondanak. A
szabadon engedett volt kollégák, barátok, elvtársak pedig, ha eleinte
csak szűk körben is, de egyre bátrabban beszéltek az ÁVO börtöneiben,
vallatópincéiben elszenvedett fizikai és lelki kínjaikról, a koncepciós
perekben elhangzott hazug vallomásaikról, de mindenekelőtt Rákosi
ezekben is vezető szerepéről. Így kezdett lassan pislákolni az 1956-os
antisztálinista forradalom lángja, a kommunista értelmiségiek először
nagyon szűk, de a szovjet XX. pártkongresszus után egyre szélesedő
hazai nyilvánosságában. Nagy Imre 1953-as, a Sztálin utáni szovjet
pártvezetés által javasolt miniszterelnöksége, az ezt követő részleges
enyhülés, vagyis a magyarországi kommunista elítéltek fokozatos
szabadon bocsátása, majd Rákosi ellentámadása és Nagy Imre
félreállítása után következett 1956 februárjában a szovjet XX.
pártkongresszus, ahol Hruscsov zárt ülésen bár, de a korábbiakban
elképzelhetetlen nyíltsággal beszélt Sztálin bűneiről (miközben a
sajátjait persze elfelejtette megemlíteni). Akkoriban még itthon a
Sztálinnál semmivel sem jobb Rákosi egyeduralmát még senki sem
merte nyilvánosan megkérdőjelezni, de ahogy Magyarországon is
kezdett elterjedni Hruscsov titkos beszédének tartalma, lassan
felbátorodtak az akkor már morgolódó kommunista értelmiségiek, az
egyetlen olyan réteg, amelynek szava egyáltalán eljuthatott a
nyilvánosság valamilyen fokáig. Így jött létre a DISZ (kommunista
ifjúsági szövetség) kebelében a Petőfi Kör, amely fokozatosan, 1956.
június 27-ére jutott el a nagy vihart kavart sajtóvitáig. A Váci utcai
Tisztiházban megrendezett vitán Tardos Tibor is felszólalt, felidézte
1848-at, Petőfi és forradalmár társai szelíden erőszakos nyomdagép-
foglalását Heckenast műtermében. Kézrátétellel megszületett a
sajtószabadság – mondta Tardos hamiskásan, mire a több ezer fős
hallgatóság tapsolt és éljenzett. Nem ez volt aznap éjjel a legkritikusabb,
legbátrabb, legokosabb felszólalás, de Tardos ösztönösen ráérzett a
közönség (és az ország) szabadabb levegőre, őszinteségre vágyó
hangulatára, miközben bátran beismerte és őszintén megbánta saját
korábbi bűnét is, vagyis, hogy az ötvenes évek elején maga is lelkesen
írta a szocreál riportokat. (Egy későbbi visszaemlékezésében, amelynek
szintén a „A tengervíz sós” címet adta, utalva a lengyel költő, Adam
Ważik 1956-os verscímére és a saját, akkoriban publikált cikkére, azt
írja: a későbbi börtönbüntetést, ma már belátja, talán megérdemelte, ha
nem is 1956-os szerepéért, de korábbi, az ötvenes évek elején írt
Szabad Nép-beli cikkeiért, a Rákosi-rendszer melletti tudatlan, naiv, de
épp ezért akár bűnösnek is tekinthető kiállásáért.) Ezek a háború alatt
vagy után a fasiszta üldöztetés nyomán kommunistává lett fiatal
(részben zsidó) értelmiségiek általában polgári családi környezetből
érkeztek, nyelveket beszéltek, világot láttak, és néha nyugati lapok,
könyvek is eljutottak hozzájuk. Tardos Tibor, amikor alkalma nyílt rá,
1947 után is élő kapcsolatban maradt francia kommunista
művészbarátaival, Louis Aragonnal, Georges Braque-kal és más
avantgarde, baloldali, de nem sztálinista művészekkel. Őket ezerszer
többre becsülte, mint a hazai szocialista realizmus akkoriban itthon
sztárolt konjunktúralovagjait, s a kezeik közül kikerült silány
fércműveket. A megtorlás azonnali – de már nem túl brutális – volt. A
Petőfi Kört Rákosi nyomban betiltatta, a legkeményebb beszédet mondó
Déry Tibort és a pimasz Tardos Tibort csakhamar kizárták a pártból,
amiből első oldalas Szabad Nép-hír lett. Csakhogy az eseményeket már
nem lehetett megállítani. Rákosi Mátyás csillaga addigra már végképp
leáldozott, s minthogy ezt maga nem volt képes átlátni, pár héten belül
megérkezett Moszkvából Mikojan szovjet miniszterelnök-helyettes, az
ottani politbüro tagja, akit Hruscsovék megbíztak, hogy tegyen rendet
végre Magyarországon, ha másképp nem megy, magyarázza el
Rákosinak, hogy mennie kell. A szintén 1956 nyarán kitört véres
lengyelországi, poznani munkásfelkelés után mindenáron el akarták
kerülni, hogy Magyarországon is lázadás törjön ki az akkor már valóban
mindenki által utált Rákosi Mátyás ellen. Rákosit tehát leváltották, a párt
élén posztját korábbi helyettese, Gerő Ernő vette át, de a szovjet és
magyar pártvezetők várakozásával ellentétben ez legfeljebb átmenetileg
csendesítette le a hazai ellenzéki hangokat. Déry és Tardos
népszerűsége viszont lassan országossá terebélyesedett, vezető
értelmiségiek és egyszerű munkásemberek tapsoltak nekik, akár
nyilvánosan is, barátaik, tisztelőik száma pedig napról napra érezhetően
növekedett. 1956. október 23-án az írók, a Szabad Nép évekkel
korábban kirúgott újságírói, az Írószövetség lázadó tagjai, a kor
közszereplői, így Tardos Tibor is az utcán voltak, onnan, a felvonuló
tömegből, a Parlament vagy a Rádió épülete elől siettek az újság Blaha
Lujza téri székházába, hogy lelkesen megírják a másnap hajnalban
utcára kerülő lapot. Tardos ott volt a következő két hétben az
események forgatagában, ahol a saját fegyvereivel: szóval és írással
vett részt a forradalomban, ugyanolyan lelkesen, mint fiatalabb korában
a francia ellenállásban vagy a negyvenes-ötvenes években az ország
újjáépítésében. Marosán György 1956 decemberében üzent az írónak:
ha felvételét kéri a forradalom orosz leverése után alakult kádárista
MSZMP-be, elkerülheti a börtönbüntetést. Persze nem kérte, ez akkor a
becsület azonnali elvesztésével lett volna egyenlő. Jött tehát a börtön.
Ettől kezdve támaszkodhatunk Tardos Tibor nyolcvanas években
papírra vetett börtönregényére, amelyet a rendszerváltás után itthon is
kiadtak, akárcsak az író többi, 1963 után Franciaországban megjelent
munkáit – igaz, ezek akkor már kevés vizet zavartak. Tardos nem volt
piackonform író, és lassan az általa korábban nagy tehetséggel művelt
szürrealizmus felett is elszállt az idő, ráadásul 1989 után annyira
elszaporodtak itthon az igazi és az önjelölt 1956-os hősök, hogy az
ilyesmitől irtózó (és az önmenedzselésben kevéssé járatos) Tardos
korábban jól ismert neve másodszor már nem lépte át az országos
nyilvánosság ingerküszöbét. Irodalmi tehetségét, művét elemezni,
megítélni nem lehet az író fiának feladata. De ha valamihez – félénken,
a téma rendkívüli érzékenységét felfogva – hozzászólhatok most,
születése után száz évvel, a halála után 14 évvel, az talán annak
mérlegelése: azon felül, hogy magyar (és francia) író volt, mennyire
érezhette magát egyben zsidónak is. A válaszom az, hogy ugyan
zsidónak érezte magát, de elsősorban negatív értelemben. Mint akit
emiatt üldöztek, mint akit emiatt hátrányok értek. Bár apai nagyanyja egy
vidéki (a sarkadi) zsidó rabbi lánya volt, születésekor, 1918-ban,
Berettyóújfalun már asszimilálódott magyar polgári, értelmiségi életet
éltek: édesapja ügyvéd volt, aki egyaránt szolgáltatott a falu (kisváros)
keresztény és zsidó lakóinak. Imádott anyai nagyapja kocsmáros volt
ugyanott, az ellenzéki politikai élet egyik motorja, akár zsidóként is, de
magyarként mindenképp az 1948-as eszmék tántoríthatatlan híve, a
Horthy-Magyarország szabadelvű, liberális kritikusa. Hogy mindez mit
jelent, mi is az a „nagypolitika”, arra Tardos Tibor debreceni gimnazista
évei alatt döbbenhetett rá, nagyjából az 1935-ös választások táján,
amikor Gömbös Gyula szélsőjobboldali kormánypártja Berettyóújfalun is
a rá jellemző erőszakos módszerekkel kényszerítette ki a saját
győzelmét. Tardos az ellenzéki gondolatok mellett, talán nemzedéki
sajátosságként, talán a korszellemből is következően, duzzogva lázadt
autoriter hajlamú édesapja életmódja, vagyis a felső középosztály
kényelmes polgári életfelfogása ellen is. Bár nem vált forradalmárrá, az
apja által finanszírozott első megjelent novelláskötetében (Jogászfalva,
1938), ha némileg hálátlanul is, de éppen ezt az életmódot, az „ügyvéd
urakét” igyekszik kifigurázni, a visszájáról is megmutatni. Közben
természetesen – az iskolákban, a mindennapi életben – kénytelen volt
megtapasztalni a Magyarországon mindenfelé jelenlévő
antiszemitizmust is. Az alsóbb iskolai osztályokban egy-egy tanár –
például a tornatanár – nacionalizmusát, a moziban, Makk Károly
édesapjának berettyóújfalusi filmszínházában a barátságos, nem
kirekesztő, de azért a népeket egymástól szigorúan elválasztó
szegregációt (keresztények jobbra, zsidók balra, cigányok az első
sorokban), az egyetemen a numerus clausust. Ezt a törvényt időközben
már hivatalosan eltörölték, a valóságban azonban mégis élénken élt és
hatott, például a gyógyszerészeti karon is, ahová apja akaratának
engedve maga is beiratkozott (mert az írásból, fiam, nem lehet
megélni…). Aztán 1938-ban, húsz éves korában, mégis kikerül
Párizsba, a Sorbonne-ra, földrajz-térképészet szakra, és apja ezt is
finanszírozza. De a romantikus diákélet ott sem tart sokáig: 1940 nyarán
a hitleri német csapatok elfoglalták az európai liberalizmus és a szabad
szellem talán utolsó kontinentális bástyáját is, és mint zsidónak,
különösen, mint külföldi zsidónak, az élete is veszélybe került.
Menekülnie kellett a déli, pétainista, nem megszállt zónába – nem egy
hozzá hasonlóan kétes elemhez hasonlóan. Végül Cannes-ban, egy
ifjúsági szálláson talált menedékre. Onnan, vagyis a dél-franciaországi
zónából egyelőre nem deportálták a zsidókat, sem a franciákat, sem a
külföldieket. Létezett még valami minimális társadalmi szolidaritás is
arrafelé, ott félig-meddig illegalitásban azért túl lehetett élni. Aztán ahogy
a háború eldurvult, és Hitler rárontott a Szovjetunióra, a francia
kommunistákban is felébred a szolidaritás az üldözöttekkel. Ami azt illeti,
a Délen bujkáló idegeneknek sem igen maradt más szövetségesük, mint
a feléledő franciaországi ellenállás, s benne is elsősorban a kommunista
párt. Oda vezetett tehát az apám útja is. Alig több mint egy évvel
később, 1942 őszén, az ország teljes megszállása idején mély
illegalitásba vonult, majd 1943-ban belépett a pártba, ahol kisebb
feladatokkal is megbízták: mint egykor térképrajzolást is tanult diák,
igazolványokat, élelmiszerjegyeket, pecséteket hamisított, s egyszer
talán még fegyvereket is szállított egyik helyről a másikra, ahogy felső
kapcsolatai, a Francia Kommunista Párt által is szervezett
partizánmozgalom, a maquis lyoni parancsnokai elrendelték. Abban a
városban szabadult fel 1944 szeptemberében, s Lyonban lett újságíró
egy helyi pártlapnál. 1945 májusa után kalandos úton hazalátogatott.
Apja és öccse egy Bécs melletti munkatáborban túlélték a háborút,
imádott édesanyját meggyilkolták Auschwitzban, és a tágabb családból
is csaknem mindenkit. Ő a háború alatt megnősült, családot alapított
Franciaországban, érthető, hogy akkor már semmi sem csábítja haza,
szikrányi honvágya sem maradt. Apránként új barátokra lelt Párizsban.
Érdeklődése az avantgarde irodalom és képzőművészet felé fordult,
újságírói, írói karrierjét Aragon is atyailag támogatta. Tardos riportot
készített a kor legismertebb baloldali művészeivel, Pablo Picassóval,
Tristan Tzarával, Georges Braque-kal, s a negyvenes években forrongó
párizsi művészeti élet ifjaival lógott, kezdeti szürrealista irodalmi
próbálkozásait is ők adták ki, ők olvasták. 1947-ben azonban Lukács
Györgynek – Tardos egyes magyar folyóiratokban akkor már megjelent
írásai nyomán – az a kósza ötlete támadt, hogy a Francia Kommunista
Párt tagját, a magyar származású kulturális újságírót hazahívja,
hazarendeltesse, mert véleménye szerint a Szabad Nép, a magyar
kommunista párt központi napilapja csak nyerhetne egy ilyen minőségi
igazolással, egy ilyen művelt, világlátott, írói vénával is megáldott
munkatárssal. És Tardos, mint fegyelmezett párttag, engedelmeskedett
a felsőbb utasításnak. De a fegyelmen túl volt benne kíváncsiság és
ifjonti jobbító hév is. Kíváncsi volt az uralomra jutott magyar
munkásosztályra, hogy milyen az, amikor a melósok kerülnek hatalomra.
Vagyis alapvetően elhitte a hazug szólamokat, mit sem tudott a
bürokratikus, diktatórikus, szovjet rendszerről. Ilyesmit Párizsban nem
láthatott. Ami pedig az ifjonti hévet illeti, úgy érezhette, hogy szükség
van az ő részvételére is az ország újjáépítésében, és ez még egy ideig
valóban lelkesíti.
A kollégái, főnökei körében sok a zsidó. A budapesti sajtóban előfordul
az ilyesmi. Közülük egyesek segítik, bátorítják, védelmezik, de olyan is
akad, aki ellenszenvvel tekintett rá. Ő azonban egyáltalán nem a
származás szerint választott magának barátokat. (Az pedig, hogy a
vallás abszolút semmi szerepet nem játszott ebben, egy ateista
kommunistánál talán természetes is.) Sosem felejtette el, hogy
édesanyját kik és miért ölték meg, őt miért üldözték Franciaországban,
mégis inkább feszengett, kényelmetlenül érezte magát, ha ez a téma
szóba került. Sarkadi Imrével, Hubay Miklóssal, Fábri Zoltánnal, Jancsó
Miklóssal ugyanúgy megértették egymást, mint Örkény Istvánnal vagy
Karinthy Ferenccel, s ha idegenkedett valakitől, az inkább az okos, de
vaskalaposnak, régimódinak látott Déry Tibor lehetett, akinek szerinte
időnként magyartalan nyelvezetét baráti körben néha bírálta is – ennél
súlyosabb váddal író nem illetheti a kollégáját. A barátságokon túli,
legszorosabb magánéletében sem játszott semmilyen szerepet a vallás,
a származás. Második (és harmadik) felesége is keresztény volt, s ami
minket illet (a második, 1953-ban kötött házasságon belüli családi
életet), ebből sosem volt a gyerekek számára is érzékelhető súrlódás.
Hogy mi (félig) zsidók vagyunk, arról először 13 éves koromban
hallottam, s jóval ezután jöttem rá, hogy anyai nagyanyám antiszemita
lehet. Persze addigra a család már elemeire hullott, és apám visszatért
a távoli Párizsba, ahol csak ritkán, hébe-hóba, az útlevélosztály
szeszélyeinek kitéve látogathattuk. Először 1967-ben, közvetlenül a
hatnapos háború után, amikor Párizst még beborították az „Avec Israel”
feliratú, világoskék Dávid-csillagos plakátok. Persze, hát mi is a zsidó
államnak szurkoltunk itthon, ez világos volt, ha egyszer az oroszok az
arabokat támogatják. De mivel akkor nekem friss információ volt, hogy
az apám zsidó, ez rögtön érzelmileg is Izraelhez és az ottani zsidók
ügyéhez kötött – annak ellenére, hogy erről vele nem sokat, vagy éppen
semmit sem beszéltem. Csak jóval később, a nyolcvanas években
kerültünk fizikailag is olyan közel egymáshoz – amikor már én is
Párizsban éltem –, hogy a témát többször is szóba hozhassam. Ami
ezek közül családi vonatkozás vagy pesties viccelődés volt, abban ő is
fenntartás nélkül partner volt, egyébként azonban úgy vélekedett, hogy
zsidó ember ne politizáljon, húzza meg magát, örüljön, ha
megfeledkeznek a létezéséről. Nem értettünk ebben egyet, és a
rendszerváltás környékén lett is ebből némi feszültség közöttünk.
Valamiért – talán mert úgy érezte, hogy az új magyarországi világban
erről az oldalról neki már nem jut elég figyelem – nem a hazai
liberálisokhoz, hanem inkább a jobboldalhoz, a népiesekhez érezte
magát közelebb, s az írószövetségben is inkább velük barátkozott. (Meg
az Ab Ovo kiadóval, Vámos Miklósékkal, akik Párizs után Budapesten is
kiadták A tengervíz sós című börtönregényt, apám 1956-os
visszaemlékezését.) A tény, hogy élete nagyobbik részét Párizsban élte
le, különösen az 1963 utáni időszak, lassan átformálta a gondolkodását.
Akkor már szó sem lehetett semmiféle kommunista, internacionalista
érzelemről, azt a börtön örökre kiölte belőle. Ahogyan 1956 és a
forradalom orosz leverése sokakból másokból is. Azonban azt már nem
ismerte fel, hogy a francia szélsőjobboldal nemcsak a helyi arab
kisebbséggel, de a zsidó származásúakkal is ellenséges, és a
nyolcvanas évek második felétől érdeklődni kezdett Le Pen mozgalma, a
Nemzeti Front, és annak szerintem újfasiszta kiadványai iránt – igaz,
végül talán sosem szavazott rájuk. Gyanítom, hogy saját – szerintem
rossz – tanácsát követve akkor már ki akart maradni a politikából, nem
csak Magyarországon, de második, végleges otthonában,
Franciaországban is. Öregkorára meghasonlott, megkeseredett ember
lett, aki sehol sem érezte igazán otthon magát, s nem talált vissza az
általa talán ódivatúnak, meghaladottnak látott zsidó gyökereihez sem.
(Az írás eredetileg, a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóirat
2018. februári számában jelent meg.)