Posted by Iván Gizella
>„Alig pár hónapja készült el a házunk és én még nem találtam meg
benne a helyem. Mindennek mész és festékszaga volt, egyedül azt
szerettem. Hatéves voltam. Anyuék ebben az évben folyton fáradtak,
idegesek voltak, megviselte őket az építkezés. Apám keveset volt otthon.
Folyton csak a lövészet! – hallottam naponta többször is. Ebben a négy
szóban benne volt anyám életének egész keserűsége, a folytonos
egyedüllét. Apám járta az országot, hétvégéken is ritkán volt otthon. Őt
ez éltette, a sport. Anyu meg csak varrt a kis szobában és annyit tudott a
világról, amennyit a kuncsaftok elmeséltek neki. Nem tette az sem
szebbé az életünket, hogy nekünk volt a legszebb házunk az utcában.
Nem jó környék- mondta anyám -, közel a gyár. Az ablakból valóban a
kéményeket és a meddőhányót láttuk. Abban az időben még alacsony
volt, mögötte látszott a Varga-hegy. Egy kis üde zöld a salakhegy
szürkesége mögött. Ma nem látni semmit belőle. A halna, ahogy arrafelé
mi hívtuk, fenyegetően pöffeszkedik a kínlódó kertek fölött. Minden
reggel fekete koromszemcsék gurultak a vadonatúj ház teraszán. A
virágok szirmait, leveleit is ellepte a por.
Egyik alkonyaton vörös volt az ég. A teraszon álltunk, azt hittük, üstököst
láttunk. Sokáig azt gondoltam, álmodtam az egészet, de nem. A Mars
együtt állása volt a Nappal. Ma már tudom. Háború lesz, mondta anyám.
S valóban, egy hajnalon puskaropogásra ébredtünk. Anyu sírt, apu
paplanostól felkapott és leszaladt velem a pincébe. A hegyen
lövöldöztek. A redőnyöket leengedték, a kaput bezárták. Apám elment.
A lőtér, a fegyverek, a raktár… Nehezen illesztettem össze a csak félig
hallott szavakat. Ne engedjetek be senkit – mondta apám. Anyám
naivságára jellemző volt, hogy el akarta dugni apám párttagkönyvét.”
Ez a részlet 1986. február 24-én jelent meg a Hajdú-Bihari Naplóban.
Igen, 1956-ról. Akkor, apró gyerekként még csak ennyit tudtam róla.
Hogy apu elindult, nehogy bűnözők kezébe kerüljenek a fegyverek. Mert
azok sportra valók, mondta anyám, nem háborúba. Akkor már voltak
harcok Miskolcon is, s nem csak a forradalmárok kezében volt fegyver.
Mi jó pár napig a pincében voltunk. A hordóban illatozó savanyú
káposzta beette magát a bőrünkbe. A gyönyörű sárga selyempaplan
fele, amit anyu varrt, a pince padlóján feküdt. Anyu nem engedett fel
minket az öcsémmel még a konyhába sem. Pár napot így vészeltünk át.
Akkor apu hazajött. Azt mondta, befalazták a lőtéren a raktárt.
Mikor felmerészkedtünk a pincéből, hallottuk, hogy a szomszéd utcából
az ügyészt és a feleségét, aki titkárnő volt, elvitték. Hogy hová kerültek,
azt nem tudtuk meg gyerekfejjel. Ma már tudom.
Ám decemberre, minden elcsendesült. Voltak emberek, családok, akik
eltűntek az utcánkból. Anyu rendszeresen szidta aput, hogy miért
maradtunk. De akkor, fogalmam sem volt, miről beszéltek. Jött a
karácsony és előtte le kellett vágni a disznót.
A pincében.
Címkép: Lőtér