Egy vasesztergályos segéd októbere

Posted by
Asperján György
>1956-ban október 23-a átlagos keddi napra esett. Mint máskor, ezen a napon is hajnali négykor keltem. Olcsó műbőr táskámba már este bekészítettem a dolgozók gimnáziumának tankönyveit és füzeteit. 17 éves vasesztergályos segéd voltam, zuglói munkásszálláson laktam és Kőbányán a Halom utca 5-ben a Szerszámgépjavító Vállalatnál dolgoztam (ott most a csupán nevében Állami Nyomda működik). Még nem borotválkoztam, de a lányokat, ácsingózva, már megnéztem. Nem voltam átlagos vasesztergályos segéd, mivel minden nap megvásároltam a Szabad Nép című újságot (ezen a reggelen is a Zalka Máté téren), hetenként az Irodalmi Újságot, amit elejétől a végéig figyelmesen elolvastam. Különben is mániákus könyvolvasó voltam már tizenegy éves korom óta.
Azért is nagyon érdekelt a párt lapjának aznapi száma, mert a lengyel események (és persze a Petőfi Kör vitái) itthon is beindították a fiatalok képzeletét, és arra a napra szolidaritási tüntetést terveztek a Bem térre, ahol a lengyel tábornoknak, Osztrolenka hősének patetikus szobra áll. Miközben a 28-as villamosról leszállva sorstársaimmal gyalogosan igyekeztünk a munkahelyünkre, belelapoztam a nagyformátumú újságba. Nem éppen a fő helyen rövid hírben olvashattam, hogy a belügyminiszter a tüntetést betiltotta. Pedig szerettem volna rajta részt venni.
Egy óra tájban elterjedt a hír a műhelyben, hogy a tüntetést mégis megtarthatják a fiatalok. Már fél kettőkor felrohantam a zuhanyozóba, és kettőkor étlen-szomjan a 28-as megállójában vártam a villamost.
Napsütéses, enyhe őszi nap volt. Ingben és zakóban igyekeztem a Népszínház utca sarkáról a Nemzeti Színház felé, ahol igen sokan tartózkodtak. Ott halottam, hogy a fiatalok a Múzeum és a Tanács körúton vonulnak a Margit híd felé. A Rákóczi úton a villamosok sorban álltak a tüntetés miatt, ezért gyalogosan igyekeztem az Astoriához, ahol hosszú sorokban, egymásba kapaszkodva lelkes egyetemisták haladtak. Mivel a sorokba senkit nem engedtek be, így szélen melléjük álltam, és boldogan velük masíroztam. Mindenki számára szokatlan volt a tüntetés. A fiatalok ünnepélyes arca átforrósodott, amikor önfeledt kórusban jelszavakat kiabáltak. Mint újságolvasó, tudtam mit takarnak ezek a jelszavak és kéretlenül a tömeggel együtt kiabáltam.
Közben arra gondoltam, milyen boldog lenne Petőfi Sándor, ha látna bennünket és velünk együtt menetelne.
Minden olyan szépnek és hevítőnek látszott. A felvonulásnak talán csak az volt a kitűzött célja, hogy a magyar egyetemisták így és ilyen módon megüzenjék a lengyel egyetemistáknak, hogy velük vannak, értik céljaikat és követik őket, már csak az örök lengyel-magyar barátság miatt is.
Volt már talán négy óra is, mire a Bem térre jutottunk, ahol meghallgattuk Veres Péter beszédét és Sinkovits Imre szavalatát. Aztán egyre hangosabban és tanácstalanabbul ordibáltunk. Nagyon izgatott bennünket, hogy Pesten- Budán hová lett a magyar urán. Már sötétedni kezdett, amikor valakinek a fejében világosság támadt: Menjünk a Kossuth térre, a Parlamenthez. Odafelé már tudtuk a legfőbb teendőt: Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe.
Még mindenki szocializmust, egy megtisztult szocializmust akart.
A téren, de csak a téren, tanácstalanság és szervezetlenség fogadott bennünket! A téren, de csak a téren, még senki nem gondolt arra, hogy ami zajlik, az tulajdonképpen forradalom, és majd egyszer a politika nemzeti ünneppé nyilvánítja, és szája íze szerint kisajátítja, és szándékaihoz felhasználja meghamisítva történetét, folyamatát, közreműködőit. A pesti srácok már csicsikálásra készültek. Mindszenty bíboros sem gondolta, hogy újra birtokába kéne vennie budai rezidenciáját. Király Béla, a Nemzetőrség későbbi főparancsnoka éppen a kórházban az aranyerét gyógyíttatta. Még senki nem gondolt arra, hogy minden csak azért történik, hogy majd minden egyre durvábbul történjék és támpontot adjon a kisajátító értelmezéseknek.
De csak a téren, a naiv egyetemista fiatalok voltak ezzel így.
Az „okosok” már gyülekeztek a Sztálin szobor körül, a Magyar Rádió előtt, és persze a rosszul védett fegyverraktárak környékén. De alig telt bele egy-két óra, és a jó szándékú rokonszenv tüntetés véres harccá alakult át. „Szervezetlenül” drótkötél került Sztálin nyakára, fegyverekkel támadták a felhevült nem tudni kicsodák a Magyar Rádiót, Miskolcon a szovjet hősi emlékműre ávósokat és egy zsidó személyt akasztottak fel. De a szimpátia igen véres fordulatot vett Győrben, Szegeden, Pécsett és más városokban is. S mindez szervezetlenül, olyan spontán módon, mint ahogyan a tüntetés is megszerveződött.
Aztán jött a Magyar Néphadsereg egyes alakulatainak megtámadása, a buta szovjet katonák irtása (teljesen szervezetlenül), a Corvin mozi fegyveres székhellyé változtatása, a Kilián laktanya megtámadása és persze az egykori Köztársaság téren a Budapesti pártház gondosan megszervezett elfoglalása, és a szervezetlen eszelős gyilkosságok. Az ávósok szervezetlenül történő begyűjtése, és a tizenéves pesti srácok nekiszabadult garázdálkodása, és felesleges hősieskedése.
Szóval jött és bekövetkezett az, amit a világ csodálatát kiváltó 56-os forradalomnak szoktak nevezni itt is, ott is a politikai céloknak, szándékoknak megfelelően.
Lettek eredményei 56-nak, mert sok minden megváltozott, szelídebb és emberibb lett (nem rögtön az események után, hiszen mindkét oldalon sokan meghaltak, és az akkori árfolyamon 25 milliárd forintos kárt szenvedett a népgazdaság). De persze az egész felépítése és szisztémája maradt a régi. Mint ahogy az u.n. rendszerváltás következtében megérkezett kapitalizmus is gyorsan megtalálta a maga tizenkilencedik századi arculatát, elkezdődött a brutális újabb eredeti tőkefelhalmozás, az alávetettek semmibe vétele, kizsákmányolása, kiszolgáltatottsága.
56 október 23-a fizetett nemzeti ünnep lett. De azt azért lássuk meg, hogy mind inkább hiányzik belőle a nemzet és a szabadságra, normális életre, boldogságra vágyó alávettettek tömege. De hát minden nemzet dicsőséges forradalmának ez a sorsa.