1956 gyönyörű napjai – Tatán

Posted by
Kocsis L. Mihály
(EGY EMLÉK – 1956)
Gyönyörű őszi napok voltak 1956 októberében. Az olimpiai csapat 29-én, hétfőn délután elutazott a Tatai Edzőtáborból Budapestre, s másnap majd onnan tovább, hogy Prágán keresztül eljusson Melbourne-be, az olimpia soros fővárosába. (A tatai különítmény minden tagja felpakolva bőséges élelmiszercsomagokkal.) Úgymond: győzött a forradalom, béke volt és nyugalom. Halottak napján, ami akkor péntekre esett (november 2.) Apánk kézen fogott minket, gyerekeket, hogy sétáljunk egyet, s együnk valami finom süteményt a Vár fölötti kis cukrászdában (nem volt nagy választék, sem cukrászdában, sem süteményben). Akkor már tartós iskolai szünetünk volt, ha jól emlékszem, csak valamikor január második felében tértünk vissza, hogy folytassuk a tanulást. A hétköznap ellenére sok ember volt az utcán, a temetőlátogatások miatt. Ahogy elballagtunk a Kristály-szálló mellett, láttuk, hogy éppen valami ünnepség készülődik az I. világháborús emlékműnél, mégpedig a forradalom elesett hőseinek tiszteletére. Az emlékmű közvetlenül a szovjet hősi emlékmű mellett állt, a templom előtti kis téren – addig csak az utóbbit szokták koszorúzni április 4-én, november 7-én, szóval, a jeles „magyar” ünnepeken. Apám megtorpant, várjatok, mondta, és bement a virágüzletbe, hogy csináltasson egy koszorút az Edzőtábor dolgozóinak nevében, hogy majd néhány szó kíséretében elhelyezze a talapzaton. Mégsem járja, mondta, hogy a Tábor mindig koszorúzott „amaz” ünnepeken, s éppen most ne tenné! Emlékszem, én húzódoztam, és igyekeztem lebeszélni őt a tervezett „közszereplésről”. Mondhatnám, hogy mindenféle önmutogatástól idegenkedtem (már akkor is), de egyszerűen csak szégyenlős voltam – nem úgy kishúgom, akinek felragyogott a pofikája a gondolatra, hogy ott lépdelhet majd édesapja mellett, megemelve a koszorú szalagját, amint aztán meg is történt. Apám valóban csak egy-két egyszerű és semleges, rövid mondatot mondott, elhelyezte a koszorút, aztán folytattuk utunkat. Később aztán ez az „ellenforradalmi” cselekmény is ott szerepelt a bűnlajstromában („lázító beszédet mondott a csőcselék előtt”).
Ekkorra már megválasztották a tábor dolgozói a saját Forradalmi Bizottságukat, Apám nem kapott benne helyet, csodálkoztam is, mert addig azt hittem, hogy a munkahelyi vezető automatikusan benne van mindenféle bizottságban, illetve tanácsban, ahogy éppen nevezik – s nem kevésbé lepett meg, hogy a kommunista párttag gondnok viszont benne volt, és azonnal agitálni is kezdett az Apám megkövetelte rend és fegyelem ellen, mondván: az a „régi rendszer” bűne (az illető november 4-ét követően az elsők között lépett be aztán az MSZMP-be, s amikor ezzel kapcsolatosan próbáltam faggatni Apámat, ő csak annyit mondott: még sokat kell tanulnom, és bizony, ebben is igaza volt!). Számomra elsősorban is azért volt emlékezetes ez a vasárnap, mert a cukrászdában egyszer csak megjelent egy katonai járőr (ketten voltak – vagy hárman?), a vörös csillag helyett virág volt a sapkájukon, s igazoltatták a helyiségben tartózkodó felnőtteket. De… amikor végeztek, egyikük (a parancsnok lehetett) vett egy zacskó savanyúcukrot a pultnál, kinyitotta és sorra kínált mindenkit. Megállt, összeütötte a bakancsát, szalutált, és kínálta a kis zacskót. „Tessék parancsolni!” Gyereknek, felnőttnek, ahogy jött. Én, mielőtt vettem volna, Apura néztem, ő bólintott, tehát én is belenyúltam a zacskóba. „Látjátok – mondta később apánk –, szabadság van, szeretik egymást az emberek…”
Csak később jöttem rá, hogy ez volt életem egyik legfontosabb mondata. Hogy a szabadságban szeretik egymást az emberek. Sokszor vissza-visszacsengett fülemben ez a néhány szó. Tudtam, hogy én mindenképpen olyan világban szeretnék élni, ahol… szeretik egymást az emberek. Vagyis szabadságban. Szabadon. (A szabadságnak nem egyszerűen csak politikai-közjogi, hanem szellemi-erkölcsi színvonalán, teszem hozzá ma.)
Eddig (sajnos) még nem sikerült, és kezdek is egy kicsit aggódni…
Talán ezért elégednék meg már azzal is, ha nem bántanák, ha békén hagynák egymást az emberek.
Címkép: (Családi fotó Tatán, szüleimmel és húgommal.)