Posted by Föld S. Péter blog
16 évesek voltunk, másodikos gimnazisták, és halálosan biztosak abban, hogy mindenben igazunk van. Hogy amit tudunk, azt mi tudjuk a legjobban.
„Inkább ma legyünk aktívak, / mint holnap radioaktívak” skandáltuk a szöveget. És egy másik, akkoriban igen trendinek számító kétsorost: „Inkább tüntessünk az atombomba ellen, / mint hogy ő minket eltüntessen.”
1967 volt és javában zajlott a vietnami háború.
Álltunk a szabadságról elnevezett téren, arccal az amerikai követség épülete felé és több ezren kiabáltuk lelkesen a szánkba adott bölcsességeket.
Miénk volt a tér és azt hittük, hogy miénk a világ. Jó volt azt hinni, hogy az élet egyszerű. Vannak a jók, és vannak a rosszak. (Polgárokról, hazaárulókról, Sorosról, libernyákokról és háttérhatalomról, brüsszeli bürokratákról, elhibázott szankciókról akkor még szó sem volt.)
Azután egyszerre csak érdekes dolgok történtek. Miközben javában skandáltuk a fentebb idézett rigmusokat, kövek kezdtek repülni a követség felé. Néhány ablak rögtön be is tört, a személyzet erre gyorsan lehúzta a redőnyöket. Ekkor a tömegből féltéglák és vasdarabok repültek az épület felé. Természetesen a redőnyök is összetörtek.
Óvatosan körülnéztem: kik azok, akik dobálnak?
Egy velem egykorú fiúkból álló társaság hajigálta a köveket a követség felé, legtöbbjüket személyesen ismertem: két évvel korábban még iskolatársaim voltak az általánosban. Ők voltak a suliban a balhés gyerekek: verekedtek, loptak, balhéztak. Most ott dobálóztak mellettem a béketüntetésen. Arra gondoltam, hogy ha ők is itt vannak, akkor én hogyan kerülök ide?
Tanulság nincs, nem is azért írtam, inkább csak úgy eszembe jutott 1956 kapcsán. Amikor a többség egy normális Magyarországot akart.