Posted by Sz. I.
>Most már elmondhatjuk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott túljutott hét (17? 27?) szűk esztendőn. Korábban is ért el látványos sikereket presztízs-, ámde barátságos mérkőzéseken, mint például 2004-ben, amikor Kaiserslauternben Torghelle Sándor két góljával 2–0-ra legyőzte a német együttest… A tétmérkőzések viszont sorozatban mentek el.
Marco Rossi szövetségi kapitány olyan magyar válogatottat rakott össze nagy műgonddal, amelyik a legkeményebb próbákon is megállja a helyét. Már-már magától értetődőnek vesszük, hogy mint legutóbb, az idegenben aratott siker után itthon is legyőzi a papíron erősebb szerb válogatottat 2–1-re. Aztán Litvániában kétgólos hátrányból is képes egyenlíteni. És most itt az összegzés: a nemzeti tizenegy az Eb-selejtezőcsoport élén áll, egyetlen pontra a jövő évi Európa-bajnokságon való részvétel jogának megszerzésétől.
Korántsem világverő a válogatottunk, de olyan csapat, amelyik mindig szervezetten és motiváltan játszik, a hazai találkozókon teltházas, fergeteges buzdítás kíséretében. A
futballszurkolók szeretik ezt a szív-lélek csapatot.
Az utóbbi két mérkőzésről elmondhatjuk, hogy mind a szerbek ellen, mind pedig a kaunasi találkozón a válogatott egy kiemelkedő félidőt produkált. Az első összecsapáson az első
negyvenöt perc volt álomszerű. Nego nagy labdájából a legújabb magyar gólgyáros, Varga Barnabás talált a hálóba, majd egy perccel a szerbek egyenlítő gólja után Sallai Roland a
korszak egyik leglátványosabb bombájával szerezte meg újra a vezetést. A litvánok ellen elment az első félidő, 0–2. Hosszú éveken át ilyenkor az ellenfél kényelmesre váltott,
kontrajátékra rendezkedett be, és simán kibekkelte a magyarok erőtlen kísérleteit. Most a csapatot a szünetben felrázta és cserékkel felfrissítette a kapitány, még meg is nyerhettük
volna a meccset.
Marco Rossi hitelességét erősítette meg a nyilatkozata, miszerint a litvánok elleni első félidő az ő felelőssége. Nem vált be a húzása, hogy Szoboszlait hátrébb tolta – Styles
helyére – Nagy Ádám mellé, szűrőszerepre.
A szerkezeti változáson kívül az okozta a nagyobb gondot, hogy a játékosok a szokottnál tompábbak voltak. De ebből se vonjunk le semmiféle távlati következtetést. A sportban az
egyén, a csapat fejlődése soha nem egyenesvonalú, nincs olyan, hogy eseményről eseményre újabb és újabb lépcsőfokokra lehetne feljebb lépni. Akadnak megtorpanások.
Ez történt Kaunasban is, egy félidőben.
Egy kommentelő abban találta meg a gyengébb 45 perc magyarázatát, hogy túl nagy volt a mellény… Hivatkozott Szoboszlai Dominik nyilatkozatára. „Győzni megyünk Litvániába.” De hát a csapat valóban győzelemre készült, ezt fejezte ki a csapatkapitány.
Nem jóslat volt, hanem szándékot fogalmazott meg.
Fontosnak tartok még valamit. Noha magam is ellenzéki felfogású vagyok, nem értek egyet azokkal az ellenzékiekkel, akik a válogatott (egyben Orbán Viktor) kudarcára lesnek, ugrásra készen. A sikerek után is mindig találnak valami kivetnivalót, a cukor is keserű.
A válogatott nem az állami pénzekkel gazdagon kitömött NB I-re épül. Hanem azokra a magyar fiatalokra, akik a tehetségük révén már régóta kiváló külföldi klubok alkalmazottjaiként keresnek nem kis pénzeket, és azokra a honosított kiválóságokra, akik egy részének még magyar gyökerük is van.
Nyugodtan kiálthatja azt a lelátóról bárki, hogy Hajrá, magyarok!, az nem a miniszterelnöknek szól.
Címkép: Pavel Bogolepov/Népszava