Posted by Odze György
>Amióta nincs autóm, valahogy felszabadultabbnak érzem magam.
Tihanyban kényelmesen sétálgatva vásárolok, közben beszélgetek az
ismerősökkel, ha pedig valami másra még szükségem lenne, tíz percnyi
buszozás Füred. Kedvenc járatom 06:51-kor indul, éppen nyitásra
érkezik a bevásárlóközponthoz, 07:31-kor már úton vagyok hazafelé.
Egy férfinek, aki nem bámészkodik, fél óra mindenre elég. Ilyenkor
kellemes a Balaton környéke, csendes és nyugodt, nyáron aztán feszült
és zsúfolt, mert sok embernek már a nyaraláshoz sincs türelme.
Minden utast ismerek: a Veszprémbe induló diákokat, a Füreden
dolgozó gimnáziumi földrajztanárt, aki felszállás után azonnal kibontja a
reggelijét, a kormányhivatal piperkőc könyvelőjét, az álmos, szolgálatból
hazafelé tartó szállodaportást, a társkereső oldalakat böngésző
magányos varrónőt, akit Marci, a sofőr gazdag üzletemberek
ismeretségével bolondít, a kislányt a hegedűtokjával, aki mindenkinek
udvariasan köszön, név szerint, jó reggelt, Gyuri bácsi, a két nyugdíjas
barátnőt, akik megbeszélik az utca híreit, mit főzzenek aznap, milyen
átkozott az időjárás, mindig fáj valamijük, már nem fiatalok. Ma velünk
utazik Géza, a postás is, továbbképzésre rendelték Veszprémbe, egy
füzetet gyűröget a tenyerében, kíváncsi leszek azokra a nagyokosokra,
mondja nekem, akik mindent jobban tudnak, de még egy bélyeget se
nyaltak életükben. Mást, bezzeg, azt dalolva.
Aznap azonban kevés a fél óra. Beszorul a szalag a pénztárgépbe,
a kisasszony nehezen boldogul vele. Lekésem, gondolom, és nem
akartam lekésni.
-Előre engedne? – kérdezem az előttem álló erős felépítésű, Viva
Las Vegas tenisztrikót viselő borostás, álmos férfitől, aki kenyeret vett,
kolbászt és néhány kétcentes önindítót. – Lekésem a buszomat.
-Hol lakik?
-Tihanyban.
-Ne izguljon, Főnök, elvisszük – és hozzá még egy barátságos
mosoly.
Tiltakozom, hogy azért ezt mégsem kérném, de leint.
-Mondtam, hogy ne izguljon.
A többiek kint várják a parkolóban, elnyomják a csikkeket, hatan
bezsúfolódunk a brigádautóba, én hátul, középen, vendégülés, jót
nevetnek rajtam, mindenki megkapja a kétcentesét, újabb cigaretta,
szinte vágni lehet a dohányfüstöt. Régi autó, mondják, Dácsia, de
munkára meg a göröngyös utakra jó, nem kell ide márkás cucc, a
tenisztrikós a legbeszédesebb, múltkor is mi segítettünk betolni egy
béemvét, a pasas akart adni egy ötöst, mondtam, én egy vízcsaphoz
sem nyúlok ennyiért, nyugodtan bassza meg a bmv-jét. Sofőrünk
válófélben, ez a legrosszabb, mondja, már nincs feleség, de senki új a
látóhatáron, a mellette ülő bólogat, bizony, így van ez, harmadik utasunk
göndör fiú, homlokán napszemüveg, ő a divatos csávó a csapatban, őt
nyomjuk előre tárgyalni, ha feszült helyzet van, ezen mindnyájan
nevetnek, amúgy értünk mindenhez, jó lenne nyugaton, de mi arról a
vonatról már lemaradtunk.
A tenisztrikós megtapogatja a laposüveget a zsebében, beteg az
édesanyja, meséli, otthon ápolják, mert egy kórház sem fogadja,
dolgoztunk egy faszinál, aki magánklinikát vezet Budapesten, kértem,
hogy egy hónapra fogadják be anyut, legyen valami jó az élete végén is,
cserébe nem kérünk pénzt a munkáért, barterbe, így mondják, de azt
felelte, hogy egy ilyen asszony nem illene a klinika betegei közé, na,
akkor rájöttünk, hogy kik is vagyunk.
Egy kis csend az autóban és meg is érkezünk Tihanyba. A ház
előtt mindenki kiszáll, a tenisztrikós felírja a telefonszámát egy
noteszlapra, ha bármire szüksége van, Főnök, csak hívjon, víz, villany,
dugulás, mindent vállalunk.
-Köszönet. Jó volt beszélgetni.
A lányaimnak el sem meséltem, mert őket arra tanítottam, hogy
soha ne szálljanak be idegen férfiak autójába.