Posted by Ballai József
>1970 nyarát írtuk.
Én: a második gimnáziumi osztály után.
A harmadik előtt.
A Kossuth rádióban Komjáthy György beszámolt arról, hogy az Omega
10000 lépés című lemezéből a Magyar Televízió is készített filmet –
később, a Gyöngyhajú lány sok-sok esküvőn hangzott fel a nászinduló
helyett. Divéky István szerkesztésében a Magnósok figyelem műsorban
lejátszották Simon és Garfunkel Bridge over the Troubled Water (Híd a
zavaros folyó fölött) című számát.
A Nagykőrösi Híradó arról számolt be, hogy Hanny Judit 300 méteres
futásban 42,8 másodperces eredménnyel – új rekorddal – úttörő olimpiai
bajnok lett.
A Petőfi Rádió – középhullámon, mert akkor az URH-adás még nem
üzemelt – szinte minden nap leadta Máté Pétertől az Azt súgta a szélt,
Koncz Zsuzsától az Andrét, a Bergendytől pedig a Mindig ugyanúgy-ot.
Lipák Tibivel gyakran hallgattuk a Mária Voltot – két különböző Maria
gondolva.
A Kossuth Lajos utca még kockakővel volt borítva. Bugyborékoló V8-as
Zil-130 teherautók robogtak rajta – senkit sem érdekelt, hogy száz
kilométerenként 60-80 liter üzemanyagot zabáltak, 3 forintért adták a
benzint, Nagykőrösön egy ÁFOR benzinkút volt, nagyjából a
konzervgyár II. telepével átellenben, Zsoldos bácsi – osztálytársunk, Zoli
édesapja – dolgozott ott.
A magán személyautókon betelt a C, mint kezdőbetű és megjelent az I,
mint a rendszám első betűje. Kocka Wartburg, Trabant 601, Moszkvics,
bogárhátú Volkswagen – már a nagy hátsó lámpás – közlekedett IB meg
IC rendszámmal, meg néhány Fiat 850. Az első – IH-s – Zsigulik 1971
nyarán jöttek.
A moziban az …és hamarosan a sötétség című filmre váltottunk jegyet.
Erich Segal könyve alapján a Love Story elkészült már, de csak később
került hozzánk. A 22-es csapdáját hamarabb láttuk, mint ahogy Joseph
Heller könyvét olvastuk volna. Ha újból játszották volna, újból beültünk
volna a Szelíd motorosokat megnézni – de nem hozták újra.
Én ekkor, tizenhat évesen, határoztam el, hogy veszek magamnak egy
farmernadrágot.
Ehhez azonban érdemes hozzátenni: abban az időben a boltokban nem
árultak farmert. Az a kor nem fogyasztói társadalom volt: az Állami
Tervhivatal döntötte el, hogy melyik áruból melyik gyár mennyit gyártson
– és az igazat megvallva, röhejes is lett volna elvárni a Vörös Október
Ruhagyártól, hogy az unalom-barna fantáziamentes öltöny helyett
Wrangler farmert varrjon.
Ennek ellenére a gimnazisták közül sokan jártak farmerban.
A Nagykőrösi Arany János Gimnázium egyszerű dress code-ot
alkalmazott: a köpeny viselését tette kötelezővé.
Sem a köpeny színe, sem a szabása nem számított: bármi megtette, ami
köpenynek látszott – én speciel a 4 év alatt egyetlen darabot
használtam, és nem emlékszem, hogy valaha is begomboltam volna. De
nem szólt érte senki – nem számított.
Vagy azt is mondhatnám: nem ez számított.
Akkortájt az, aki farmert akar venni, Szegedre utazott, a jugópiacra, a
Marx (ma: Mars) térre. Én is odamentem. Annyi van csak az
emlékeimben, hogy nyár volt és szünet – a második után, de még a
harmadik előtt.
Nagymamának a lánytestvére és a férje, Marci bácsi lakott Szegeden a
Francia utcában, nekem Gizi néni, a keresztanyám, Sanyi bácsi, a
keresztapám, és unokatestvéreim, Ági és Györgyi, nem is említve
nagypapa testvérét, az órás Nándi bácsit és a boltos Rózsi nénit –
nyaranta heteket töltöttünk a városban. Ismertem tehát a járást, tudtam,
hol van a Marx tér.
A jugópiac pont úgy nézett ki, mint bármelyik másik: kis asztalkáknál
árulták a portékát.
Vegetát, cigirágót, bakelit lemezeket.
Na és persze farmernadrágot.
Igazából csak egyetlen márka volt: Super Rifle.
Ez volt „a” farmer.
Körbementem, és kérdezősködtem: kinek van eladó farmerja.
Elég sok árusnak volt. Aztán az egyik a szemét hunyorítva felmért, és
jelezte: az övének pont jó a mérete.
Kérdeztem az árát – nem mintha nem tudtam volna – ő meg rávágta:
négyszázötven forint. Elfogadhatónak tartottam, és amúgy is: minden
ismerősöm pont ugyanennyiért vette. Tehát odaadtam az öt piroshasút,
ő visszaadott egy ötvenest, és már jöhettem is haza.
1970-ben mi – tehát nemcsak én, hanem minden ismerősöm – a farmert
először tulajdonképpen fel sem próbáltuk, hanem rohantunk vele a
szabóhoz. A mi szabónk Kovács bácsi volt, a városközpont egy kis
utcácskájában, közel a gimihez.
– Aztán milyenre szeretnéd? – kérdezte, amikor felhúztam a nadrágot.
– A lehető legszűkebbre – válaszoltam, hozzátéve: – mármint térdig.
Utána maradjon olyan, amilyen, vagy ha van benne anyag, engedje ki.
Igy készült az akkori trapézfarmer. Mindenkié.
Térdig szűk, utána bő.
…vagy egy hetet is kellett várni, mire elkészült.
Még csak hasonlítani sem tudom semmihez az érzést, amikor először
vettem magamra a kék farmert.
Csodálatosan éreztem magam benne.
Azt hittem: azáltal, hogy farmerbe bújtam, egészen másvalaki lettem.
Olyan, aki csak legyint a megszokásra, és – végre – már a nadrágjával is
jelzi a világnak, hogy egyáltalán nem olyan, mint a többiek.
Kilóg a tömegből.
Nem a tömeg része.
Éppen ez minden gimnazistának az álma: különbözni másoktól.
Nem hasonlítani.
Egyéniségnek lenni.
A Super Rifle farmernek hála, az én álmom is valóra vált.
Végre én is különböztem.