Kijózanító drogosok

A lidércek, Shaxpeare, delírium az Örkényben
Bóta Gábor
>Bodó Viktor jó kis ramazurit rendezett az Örkény Színházban Lidércek,
Shaxpeare, Delírium címmel. Ihletet merített a Szentivánéji álomból, meg
még temérdek mindenből, és szórja az ötletpetárdákat, gunyoros
provokációkat, aki akar, még fel is háborodhat.
Akár rögtön az előadás elején ki lehet akadni, hogy Máthé Zsolt
Shakespeare-nek maszkírozva, öltöztetve, totálisan meztelenre vetkőzik.
Közben, mint egy stand up komikus, velünk szemben állva, szövegel.
Ugyanezt tette már Bodó négy évvel ezelőtti rendezésének, a Kertész
utcai Shaxpeare-mosónak a premierjén is. Tekinthetjük ezt jelképesnek,
hogy akkor, ahogyan most is, lecsupaszítják, szanaszét szedik a
halhatatlan klasszikust, és ezúttal szintén Závada Péter átiratában, és a
társulat improvizációi alapján, összeraknak belőle egy ötlettolulásos,
virgonc színészi játékkal teli produkciót. Négy esztendeje és azóta is,
hiszen változatlanul jókora sikerrel fut az előadás, a Rómeó és Júlia
modernizált változatát, ami egy hetedik kerületi autómosóban elevenedik
meg, azért vázlatosan, sajátosan, de csak eljátszották. Egészen remek
produkció kerekedett ki belőle, amiben már az előtérbe érkezők is jókora
üvöltözős verekedésbe csöppenhettek, utána a színpadon részesei
lehettek Máthé férfi szriptízének, ami már akkor is röhejes volt, de azért
némiképp meglepő, most már inkább mosolyogni való kedves
hagyomány, de persze szabadon föl is lehet rajta háborodni. Az Örkény
nézőinek zöme azonban meglehetősen edzett, és befogadó. Ráadásul a
tavalyi The Black Rider igencsak konvenciókat felrúgó, extravagáns
látvány- és hangzásvilágú „merénylete” után, amit Polgár Csaba állított
színpadra, Bodó olykor már-már diétás színházi éteknek hat. Kedvesen
idegborzolónak, bájosan szurkapiszkálódónak, szellemesen
kikacsintónak, időnként nem annyira mélyenszántónak, mint amennyire
ötletesnek.
Miközben mégiscsak arról beszél, hogy ez a mi kis hazánk azért eléggé
nagy bajban van, jócskán megfeneklett, nemigen képes kikecmeregni a
gödörből, és akkora a káosz, az összevisszaság, a fejetlenség, hogy már
az se nagyon látszik, merre van előre, merre hátra. Már irányok, utak
sem igen vannak, csak az az óriási „kutyulmány”, amiben élni vagyunk
kénytelenek, és amiben legfeljebb látszatrend van, akár katonásdi drill,
de azt is újra és újra szétveti a megoldatlan problémák áradata.
Bodó azt röhögteti ki, amin bőgnünk kellene. Eljátszadozik a
borzalommal. A Szentivánéji álom helyszínét olyan rehabilitációs
intézetbe helyezi, ahol drogosokat próbálnak gyógyítani. Úgy ismerjük
meg a szereplőket, hogy egy foglalkozás keretében az új társuknak
bemutatkoznak a lakók. Szinte mindegyikük elmondja magáról, hogy
függő, és csaknem mindegyikük otthonának tekinti az intézményt. Ami
rossz, rossz, de tán mégis valamivel jobb, mint odakint. Schnábel Zita
lepukkant, rogyadozó, kosz-szürke, sivár nagyterem belsőt tervezett,
amit azért old néhány meleg színnel. Otthonuknak tekintik az ápoltak.
Menedéknek. De veszélybe került, be kell zárni, ha nem kap támogatást.
És ahhoz, hogy kapjon, bizonyítani kell a holnap a minisztériumból
érkezőknek, hogy megfelelő gyógyító, ha úgy tetszik, kellő „építő” munka
folyik benne. Így jön az ötlet, hogy a terápiás célú színjátszókör
elővezetésében, egyik napról a másikra, sebtében be kell próbálni, és
elő kell adni, a Szentivánéji álmot. Lesz persze nagy kapkodás,
idegesség, ami törvényszerűen összezördülésekkel, perpatvarral,
felfordulással jár. Mindenki „ügybuzog”, sőt „túlbuzog”, észveszejtő
rohangászás kezdődik. Pánikba torkolló szövegtanulás. Majrézás a
köbön. A másik okolása, ha valami nem megy. Összezördülések,
egymásnak ugrások, veszekedések garmadája. Félreértések, bohózati
helyzetek. Jól szervezett emberkavalkád, tömegjelenetek, hajtépő téboly.
Pánik. Frenetikus nevetés a nézőtéren, bár érezzük, hogy ezeket a rútul
kiszolgáltatottakat akár egyetlen tollvonással is ki lehet csinálni, teljesen
lehetetlenné lehet tenni, ha megszüntetik az intézetet, abszolút kihúzzák
a lábuk alól a talajt. Vagyis nem babra megy a játék, nagyon is tétje van.
A Szentivánéji álom mesterember jelenete kerül középpontba. Abban is
ügybuzgó dilettánsok akarnak veszettül bizonyítani a színjátszásukkal.
Az Örkény társulatának az odaadása a topon. Úgy fenemód játékosak,
hogy közben hajszálpontosaknak kell lenniük, bonyolult színpadi
koreográfiát lejárniuk, biztos ritmusérzékkel, Giliga Ilka gyakran
meglehetős humorforrásként szolgáló jelmezeibe való gyors
átöltözésekkel. Ráadásul időnként dalra is fakadnak, közismert
slágerekkel kontrakarírozzák az amúgy is humorral teli jeleneteket.
Polgár Csaba, Hámori Gabriella, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté,
Józsa Bettina, Ficza István, Kókai Tünde, Friedenthal Zoltán, Máthé
Zsolt, Hajduk Károly, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton
egyaránt remek karaktereket teremtenek, miközben belesimulnak a
frenetikus összjátékba. A szerepük szerint drogos színjátszók
kijózanítóan hatnak.
(pepitamagazin.com)