Posted by Tardos János
>Apám és Pablo Picasso egyébként nem ismerték egymást, illetve apám
tudta, hogy ki Picasso, de ez nem volt kölcsönös. A történet mélyén a
háború utáni, ma már a legtöbbünk számára ismeretlen francia
kommunista, nem kommunista viszonyok álltak.
Apám 1944 szeptember legelején szabadult fel Lyonban, méghozzá a
Gestapo életveszélyes üldözése alól. Még olyan történet is kering
valahol az űrben, hogy az akkori egyik konspirált búvóhelyük ajtaján
dörömbölt volna a német titkosszolgálat, mire ők menekülőre fogták:
egyéves sem volt nővéremet az anyja – Berthe – kidobta volna az
ablakon, s apám meg elkapta, aztán rohantak. Mondjuk elképzelni
nehéz, de a félemeletről akár meg is történhetett.
A felszabadulás persze ilyen körülmények között nagy
megkönnyebbülés volt, de nem osztogattak mindjárt díszes
aranyérmeket. Boldoguljon mindenki, ahogy tud.
Apám írással szerette volna a kenyerét keresni, kis családját az ebből
fakadó remélt jövedelemből eltartani. Mennyi volt, talán 26 éves? Ebből
négy év bujkálással meg illegális tevékenységgel telt, de írással már
korábban is próbálkozott.
Az ellenállásban nemigen tehetett másképp, belépett hát a (francia)
kommunista pártba, miközben szíve igazából az avangárd művészethez
húzta. A mozgalmon belül talán a festők voltak a legismertebbek, a
legvonzóbbak. Meg a költők persze. Így hát a festőkről kezdett írogatni,
többféleképpen is.
Akkoriban – még mindig 1944-et írunk – egy ismeretlen magyar baloldali
szerző klapanciáit a romok közül előbúvó kis kommunista lapok voltak
hajlandóak leközölni. Talán még fizettek is valami kevés honoráriumot
ezek a négyévnyi megszállás sarából hirtelen kinőtt furcsa, színes
növények, lapocskák. Talán ma fanzinnak, mozgalmi brosúráknak
neveznénk őket.
Lyonban fellélegeztek, kezdtek magukhoz térni a kommunisták, a
művészek, s lassan már másra is gondolhattak, mint az aznapi túlélésre.
Az apám is fogta a kis cikkecskéit, avangárd versecskéit, kéziratocskáit,
s bekopogott velük Aragonhoz valami lyoni kaszárnyában, ahol
akkoriban a Francia Kommunista Párt helyi kulturális és
propagandaszervei lefoglaltak maguknak néhány irodaszobát.
Aragon nagy művész volt, nagy kommunista és nagy ellenálló, s emellett
persze avangárd költőpápa is. Mindenki ismerte. Az ellenállás hőse volt,
szinte szoborméretű, de akkoriban mégis megközelíthető, gyalogjáró
ember. Talán megtetszett neki apám bátorsága, hogy így ismeretlenül
bekopogott hozzá, de az is lehet, hogy a helyi kommunista sajtó akkor
éppen káderhiányban szenvedett. Aragon tehát vette a fáradságot, s
elolvasta apám kis paksamétányi írását, és kedvesen biztatta:
próbálkozzon a komolyabb párizsi – de persze kommunista – lapoknál,
majd ő is ajánlani fogja az ismerőseinek meg a pártkádereknek.
Így is lett. És volt, ahol örömmel leközölték. Egy ilyen kalandról az apám
így számolt be utólag egy önéletírásában:
„E sorok írója egy napon az egyik hetilapban megjelentetett egy
terjedelmes, illusztrált ismertetést Picassóról. Ekkor felkereste őt – nem
Picasso mester – egy akkor még alig ismert, Észak-Afrikából jött fiatal
francia festő, Atlan. Életre-halálra szóló barátságot kötöttek. Harmadik
testőrnek Clara Malraux került melléjük, aki André Malraux-nak volt az
elvált felesége.” Ennyit Picassóról.
De még mindig csak 1945-öt, 1946-ot írunk. A párizsi művészvilág
csakhamar felfedezi Jean-Michel Atlant, akivel apám közben alkotói
szimbiózisba került. A festő szárnyalóan színes képei mellé az ifjú
skribler elvarázsolt képi világú furcsa novellákat, verseket, szabálytalan
szövegeket illeszt: szinkronban vannak. A festőt felkarolja a híres párizsi
Maeght Galéria, apám írásait pedig a kiállítóhelyiség agilis elzászi
titkára, Jacques Kober veszi a szárnyai alá. Utóbbival közös szövegeket
is alkotnak, amelyeket – vagy azok egy részét – később, 1948-ban
könyv alakban is megjelentetik.
Mindannyian kommunisták, művészek, avangárd lelkek. A képek mellett
egymást érik az új, úttörő lendületű, bohém szövegek is. És a híres
galériának még arra is módja nyílik, hogy némelyiket a kiadványaiban
kinyomtassa, a párizsi művészvilágban terjessze.
Persze közben valamiből meg is kell élni. Kellemeset a hasznossal –
apám kommunista újságok szerzőjeként híres művészek műtermeit
látogatja, riportot készít a festőkkel, méltatja a műveiket. Beleszagol a
temperába. Matisse-ról ír, Braque-ról, André Bretonról, Fernand Léger-
ről, Marcel Duchamp-ról, a szürrealistákról.
A helyzet maga is kissé szürreális, mint az egész forrongó párizsi,
háború utáni világ. Apámat is elkapja a hév, fellelkesül. Felfedezi
magában a szürrealista írót, s maga is a mozgalom tagja lesz. Nem az
ideológiailag (szerinte) elmaradott Breton-féle agg szürrealistáké.
Barátaival új irányzatot alapítanak, a forradalmi szürrealistákét, amely a
felületen nem tagadja meg a kommunista mozgalom és párt szigorú
ideológiai fegyelmet követelő kereteit, de közben igyekszik magának
némi művészi szabadságot is kiharcolni.
Kiáltványukat 1947 nyarán teszik közzé, s az aláírók között van
Christian Dotremont, Noël Arnaud, René Passeron, Édouard Jaguer,
Asger Jorn, Zdenek Lorenc, Josef Istler és Jacques Kober mellett
Tardos Tibor is.
A mozgalom, bár Franciaországban születik, magát nemzetközinek
akarja. Annál is inkább, mert időközben Magyarországon,
Csehszlovákiában és Romániában megváltoznak a korábban
megkövesedett társadalmi viszonyok, és a forradalmár művészek
szemében felcsillan a remény, hogy talán Európának ebben a távoli,
eldugott sarkában az ő ízlésüknek megfelelő politikai változások
kezdenek majd kibontakozni.
Apám addigra már itthon is kezd, legalább avangárd irodalmi körökben
egy kissé ismertebbnek számítani, hiszen furcsa, új hangvételű írásai
jelennek meg a háború utáni hazai irodalmi folyóiratokban is. És mivel
Párizsban az ifjú baloldali művészekre, legalábbis mindannyiukra még
mindig nem köszöntött rá a várva várt anyagi kánaán, apám egyszer
csak úgy dönt, hogy enged az otthonról jövő szirénhangoknak, s
Magyarországon próbál szerencsét.
Balázs Imre József kedves fiatal kolozsvári irodalomtörténész egy
idevágó tanulmányában leírja azt is, hogy ez a bizonyos forradalmi
szürrealista mozgalom akkor – 1947-ben – megpróbálta kiterjeszteni
szárnyait Franciaországon és Belgiumon kívül a keleti tömb országaira
is. Egy nemzetközi levelezési címjegyzékben apám Szabad Nép-beli
postacíme, vagyis a Rákóczi út 61. is szerepel – de egy évvel később az
alapítók maguk is belátják, hogy a keleti szél nem igazán fogja szárba
szökkenteni ezt a művészeti mozgalmat sem, és szép csendesen
feloszlatják magukat.
Apám 1947-ben még egy hosszabb riportútra visszatér
Franciaországba, részben, hogy még egyszer, utoljára felkeresse
kedvenc festőit, költőit, művészbarátait – de azért is, hogy ottani
családja hazatelepítéséről intézkedjen. Azt már csak utólag, a
visszaemlékezéseiben írta le, hogy a hazahozott riportjait és a Szabad
Nép egyik főnöki irodájába rögtönzött avangárd reprodukciós kiállítását
nagyon súlyos ellenérzésekkel fogadták. A riportokat sosem közölték le,
a kiállítást pedig szigorú arckifejezéssel, fenyegető kommentárok
kíséretében azonnal leszedették vele.
Már itthon volt, amikor a háború utáni francia szürrealista mozgalomban
született két szöveggyűjteménye is megjelent Párizsban. Ezek postán
érkezett szerzői példányait ugyan csaknem hiánytalanul megkaphatta, a
honoráriumot viszont a kommunista párt illetékes szervei maguknak
lefoglalták, és a Szabad Nép kiadóvállalatának személyzetise csak
„vérdíjként” volt hajlandó erről említést tenni.
A hazai forradalmi szürrealista mozgalomnak a szocialista realizmus
végleg betett. Apám is belátta, hogy jobban teszi, ha végre meghúzza
magát, s kényszerűen felszámolta párizsi művészkapcsolatait is.
Aragonnal való ifjúkori barátságából később is csak annyira futotta, hogy
apám 1956 utáni bebörtönzése után első felesége a Budapesten átutazó
Simone Signoret-vel üzent a nagy költőnek: a közismerten jó moszkvai
pártkapcsolatokkal rendelkező Aragon próbáljon meg Hruscsovnál
közbenjárni, hogy a francia ellenállásban és a kommunista
mozgalomban érdemeket szerzett magyar írót engedjék szabadon
Budapesten.
Azt nem tudni, hogy az idős korára bátorságából jelentősen veszített
költőfejedelem végül szembe mert-e fordulni az akkori pártvonallal. De
hogy az évek során apámnak írt levelei hová kerültek, azt tudom: anyám
egy alkalommal a közismerten kéziratgyűjtő Aczél Györgynek
ajándékozta ezeket, és cserébe abban az évben, 1968-ban, ismét
nyugati látogatóútlevelet kaptunk.
Címkép: Jean-Michel Atlan