Posted by Van persze némi hasonlóság a 2010-es helyzettel, azonban szerencsére legalább a bennünket körülvevő világ más képet mutat. Nem száradtak ki a hitelezői források, Magyarországon az ország devizatartaléka eléri, sőt meghaladja a három havi import kifizetéséhez és az éven belül lejáró, azaz a rövidlejáratú devizaadósságok visszafizetéséhez szükséges mértéket (Guidotti-Greenspan ajánlás). Így pánikra semmi ok, de…
Ha ez az ikerdeficit nem lenne elég, akkor tegyük hozzá az államadósság magas és makacsul nem csökkenő trendjét, továbbá a fogyasztói áremelkedés (év/év: 16,4 százalék) Európa-rekorder magasságát, ami önmagában is aggasztó, hiszen háromszorosa az Unió átlagának (6 százalék). Az inflációt, az ikerdeficitet, az adósságot, a gazdasági visszaesést nem az „ég” küldte ránk, hanem az Orbán újraválasztását szolgáló eszement gazdaságpolitika, kiköltekezés következménye.
A nagy kormányos, amikor – hatalma megtartása és az ország javainak zsákmányolása érdekében – biztos kézzel jéghegynek vezeti az ország hajóját, nyilván arra számít, hogy a növekvő pénzügyi kockázatok hatására folytatódik a leértékelődés, tovább gyengül a forint. Ez segíti az exportot, fékezi az importot, növeli – de legalábbis fenntartja – az inflációt belföldön, ezzel a forintadósság elinflálódik. Zavarosban könnyebb halászni, hiszen a költségvetés bevételei nőnek, a kiadások meg a tervezett infláció szintjén maradnak. Mi lesz Magyarország hitelezőivel? Aggódjanak…
A forint árfolyama amúgy is gyengécske, főként a Fidesz a 2008-as pénzügyi válságot követő hatalomra jutása óta. (Gyurcsányt azóta is mindennaposan szitkokkal illetik, pedig akkor, 2010-ben 270 forintot kellett adni egy euróért.) A rossz árfolyam miatt a magyar háztartások vagyona, megtakarításai – euróban kifejezve – 2010 és 2022 között az egyharmadukat elveszítették, a Fidesz legutóbbi, 2022-es hatalomra jutása óta pedig újabb 10 százalékot veszítettek értékükből.
Hiába, Orbán a szavazóknak minden pénzt megér. Mert ha nem így lenne, ugyan miért hagynák leértékelődni a vagyonukat, megtakarításaikat, jövedelmeiket – Európa többi polgárához képest, euróban 30 százalékkal? Igaz, szavazói kockázat nélkül nincsen választási rizikó
– mondja Mari néni, meg Jóska bácsi Karakószörcsökön. A miniszterelnök egyik kampánykörútja alkalmával, midőn meglátogatott egy magányos tanyán élő idősebb hölgyet, a disznóól felé is elsasszézott, sőt be is nézett az ólba. A malacot is méltóképpen üdvözölte, nagyjából úgy, ahogy a választóit szokta, és azzal a tömörséggel, amelyet alkalmazva fel szokta mérni választói szövegértési képességét: Helló, Röfi!
Lassan ideje lenne nemcsak néhány sasszét tenni a disznóólak felé, hanem megkezdeni az argentin közelmúlt történetének tanulmányozását. Ezért talán a buenos días lenne a disznóólak körül az irányadó köszöntési forma, hiszen az ország egyre jobban hasonlít a XX. század 80-as 90-es évtizedének Argentínájára. Argentína ebben a két évtizedben meghatározó elnökei – Menem, Duhalde, a Kirchner házaspár – mindannyian az ország pénzügyi nehézségeit igyekeztek megoldani, de az általuk választott módszer többnyire csak súlyosbította a válságot.
Próbálkoztak azzal, hogy az infláció segítségével elinflálják az ország és a lakosság bankokkal szemben fennálló adósságait. Próbálkoztak azzal is, hogy rögzített árfolyamon és a hazai valutában, a pesóban engedélyezték a dollárban felvett kölcsönök kedvezményes visszafizetését. Mindkét kísérletben a bankok nyakába varrták az eladósodás terheit. A hagyományosan populista és nacionalista hagyományokkal jellemezhető Argentínában (Peronizmus = Peron + Evita) többször kísérelték meg a hazai ipar, kereskedelem, légiközlekedés „védelmét”, a „patrióta gazdaságpolitikát”.
Tették ezt mindaddig, amíg vagy végképp csődbe nem mentek a hazai ipar kiválóságai a hazaszerető kormányuk védelmének betudhatóan, vagy addig, amíg nem sikerült „jó kezekbe”, azaz haveri zsebekbe juttatni a korábban állami, védett cégeket. Következetességre legfeljebb egy-egy évig futotta. Mindig jött a váltás, amikor az elvesztett szavazóbázis kiengesztelése, zsebeik megtömése érdekében újraindult a pénznyomda, az államosítás, vagy éppen az ellenkezője, a „jó kezekbe irányított” privatizálás.
Az államháztartási hiány minden eszközzel való mérséklése – időrendben – először elnyelte a 700 dollárt meghaladó bankbetéteket, mert az ilyen betéteket kötelezően államkötvényre kellett váltani; majd egy évtizeddel később a magánnyugdíjalapok megtakarításait (2003). Volt olyan időszak, amikor a gazdaságpolitikai „sikerek” érdekében korlátozták a bankbetétek felhasználását, sőt, gyakorlatilag leértékelték őket (lásd dollárbetétek zárolása, kötelező pesóra váltása, bankzárlat napokra, majd hetekre, 1993–1999).
Ami azonban legalább ennyire érdekes: a jogbiztonság, a kiszámíthatóság, a törvényesség, a tisztességes politika törvényi eszközökkel való lerontása. A Legfelső Bíróság létszámát felemelték, hogy (a magyar) Alkotmánybíróság és a (magyar) Kúria jogkörét egyszerre gyakorló testület döntései még véletlenül se korlátozhassák az elnökök jogfosztó törvényhozását. Az elnökök korlátlan újraválaszthatóságát; az Alkotmánynak az ellenzék megfélemlítése árán kikényszerített reformját; a választási rendszernek az elnökök számára kedvező átalakítását; a szakszervezeti jogok korlátozását éppen a gazdasági szükségállapot(ok) függönyével takargatva érték el.
A félelem még csak-csak elfogadtatja azt, hogy a szükségállapot közepette tömegek szegényednek el. Ám az mindig szemet szúr, ha egyesek a kényszerítő körülmények hatására gazdagodnak. (Igaz, ott nem egy tengeri jachton „dolgozott” a külügyminiszter, és az elnök legjobb haverja nem hajózta körbe a Karib-tengert, mint tette azt a magyar miniszterelnök földi vagyonhelytartója.)
Ám amikor már kedvezőbbé vált a helyzet, akkor egyszerre megvilágosodtak az argentinok: nem tűrték tovább, hogy az elnökök és a hozzájuk közeli családok gazdagodtak a válságkezelés közben. Ezt éppen a válság egyik megfékezője, az egyik reformminiszter – az argentin Bokros –, Domingo Cavallo terjedelmes könyve leplezte le.
Hányszor volt leminősítés és pénzügyi válság? Hányszor hívták be, majd űzték ki az IMF-et és a Világbankot? „Ez egy birka nép!” – nyilatkozta még 2001-ben is az egyik argentínai magyar lapnak egy ott élő, magyar származású lakos.
Mivel Argentína a pénzügyi tankönyvek egyik kedvenc „állatorvosi lova”, a magyar pénzügyeseknek van honnét és van mit tanulniuk. Igaz, az argentin magánnyugdíjalapoknak a „nyugdíjak védelmében” végrehajtott államosítása sokkal hamarabb felkeltette a figyelmüket, mint az elnöki uralom kiterjesztése a Legfelső Bíróság felvizezése árán. És a magyar pénzügyesek (Varga Mihály, Matolcsy György és Nagy Márton) biztos arra is emlékeznek, hogy leminősítés kockázata esetén mindig érdemes a kiutált IMF-fel felvenni a kapcsolatot: a hazai kormány hitelességének megerősítéséhez, a nemzetközi pénzügyi közösség meggyőzéséhez érdemes kölcsön venni az IMF hitelességét. Sőt, talán még azt sem felejtették el, hogy az első valutaválság idején, majd a Mexikóból kiinduló úgynevezett Tequila-válság alatt a legkeményebb megszorítások kilátásba helyezésével, a költségvetési hiány megfékezésével lett úrrá Argentína a nehézségeken.
Az Orbán-kormány által eddig bemutatott argentin tangó lépései azonban nem egészen azonosak az eredetivel, az autentikussal. Az argentin tangó szerint a két gyors lépést egy lassú követi. A gyors-gyors-lassú ütem helyett a magyarra átültetett argentin tangó eddig csak gyors, rögtönzéses lépéseket ismert. Ahogy 2010-ben a szóban bejelentett, nagyarányú és azonnali adócsökkentést követték a különadók, majd a magánnyugdíjpénztári vagyon kikényszerített elkobzása, a jóléti rendszerek (például a társadalombiztosítás) teljes állami kiszolgáltatottságának megteremtése, úgy a „túlzott deficit eljárás” megszűntével megérkezett a „Kánaán”, az ingyen uniós pénzeknek az éves GDP 4-5 százalékát elérő beáramlása.
A második, majd a harmadik Orbán-kormány – az uniós költőpénz birtokában – már nem szorult rá a magyar nép zsírjának folyamatos és egyre erőteljesebb kisajtolására, ezért közbeiktathatott egy lassú ütemet is. 2012-től elég volt, ha az első bekezdésben már megnevezett “Mr. 20 százalék” mintájára az Unió adófizetőit fosztogatta, az Uniótól beérkező támogatásnak (a GDP 4-5 százaléka) csak az ötödét nyúlja le és osztja szét hívei, oligarchái között. Az se kicsi összeg, hiszen a GDP 1 százaléka évente.
Ennek birtokában az örökölt intézményi-jogi környezetet, a jogállamot már pergőtűz-szerű hatékonysággal alakította át, hiszen ki figyel oda arra, hogyan fogy a szabadság, az állami önkény megfékezésének lehetősége, miként nő a zsarnokság, ha az oligarcháktól közben „lecsorog” valami a kisebb zsebekbe is, és a szegények is kapnak egy választási krumpliszsákot.
De a 2022-es választási plakátok szétmállása után a tangó ritmusa megtört, hiszen nem jön a brüsszeli pénz, viszont Orbán újraválasztására kiment az államháztartásból 10 százalék mértékű GDP. A gyors irányváltások, a leszegett állak, a hirtelen fejmozdulatok ugyanazok, mint az autentikus tangóban, csak éppen a kiszámíthatóság legcsekélyebb jele nélkül. Ha pedig arra gondolunk, hogy a pénzügyesek szerint a jól ismert argentin tangóban a hitelesség érdekében mindig visszatértek a professzionális ritmushoz, és nem a belföldi aktivistáknak szánt „parasztvakítást” mutatták be, akkor azt kell hinnünk, hogy közeledik az igazság órája.
Amit mi sem jelez jobban, mint hogy egyre gyakrabban hangzik fel a Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című könyve által ihletett, legendás mondat: „Mindenki őrizze meg a nyugalmát, a rendőrség fenntartja a rendet!”. (Mi persze tudjuk, hogy erre kitört a pánik.)