Posted by Ahogy ígértem, a legjobb rövid történeteimet egy esszésorozatban teszem közzé. Újra kérek mindenkit, ha teheti ossza meg a saját oldalán, hogy sok ismerőshöz eljussanak ezek a kis emlékek. Most az elején még sűrűbben jelentkezem, de később több idő is eltelik majd két rész között!
A partvis…..
A Mandel Quartet leghangulatosabb koncertjeit főként gyönyörű kastélyokban és historikus épületekben rendezték meg. A negyven év alatt lezajlott több mint 3200 koncertünkből a legtöbbet német nyelvterületen adtuk, ahol döbbenetes mennyiségű jó állapotban lévő kastély található. Az egyik legelső meghívásunk a Donauwörth mellett lévő Leitheimbe vezetett minket, ahol a csodálatos Schloß Leitheim pompázatos kastélyában adhattunk emlékezetes hangversenyt. A “Leitheimer Schlosskonzerte” máig az egyik legrangosabb kamarazenei eseménysorozat, így nagy megtiszteltetés volt, hogy meghívást kaphattunk.
Annyit mindenképpen érdemes leírni a helyszínről, hogy II. Heinrich Bernhard von Clairvaux gróf 1134-ben alapította a híres kaisheimi kolostort, amelynek borral való ellátását a szomszédos Leitheim birtok vállalta. 1778-ban Wolfgang Amadeus Mozart is járt a kolostorban, ahol fejedelmi fogadásokat és művészeti eseményeket tartottak. Az 1800-as évek elején az időközben felépített leitheimi kastélyt Montperny gróf vásárolta meg, majd 1835-ben veje, Tucher von Simmelsdorf Báró örökölte azt. A Tucher család egyik leszármazottja Albrecht Freiherr von Tucher 1959-től kezdve rendezte meg kastélykoncert sorozatot, amelynek keretein belül 1984-ben mi is felléphettünk.
Nagyon komolyan készültünk az eseményre, annál is inkább, mert németországi tanulmányaim kapcsán a szakmai gyakorlatunk a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumban volt mint hangszerrestaurátor, ahol a báró fia, Bernhard Freiherr von Tucher kedves kollégám volt. Sokat mesélt édesapjáról és a koncertekről, így valódi vágyam volt eljutni oda. A quartet a kastély vendégeként 3 napig a hatalmas épület legfelső szintjén vendégeskedett. A koncert a freskókkal gazdagon díszített rokokó-teremben volt, amely a mellékelt fényképen is látható.
Maga a koncert izgalmasan kezdődött, ugyanis amikor beléptünk a terembe azt láttuk, hogy a széksorok egyik felét legalább ötven apáca foglalta el. Makulátlan öltözékük tiszteletet parancsolt, de aggodalommal töltött el minket, hogy a vidámságra, historikus lendületre és a sikamlós poénokra felépített műsorunk zátonyra futhat. A koncert ugyanúgy kezdődött, ahogy akkoriban mindig. Pista (Márta István) a nyakába akasztott hatalmas középkori dobjára meglepetésszerűen olyan nagyot ütött, hogy az összes apáca felugrott a helyéről…..Általában ez a kezdés mindig nagy derültséget okozott, de ezúttal nagyon féltünk, hogy a kedves apácák esetleg kivonulnak vagy akár sírva is fakadnak az ijedségtől…. Szerencsére nem így történt, meglepetésünkre az első pillanattól a harmadik ráadás legvégéig ütötték a ritmust, a tréfás szövegeken nagyokat kacagtak és állva tapsoltak! Olyan jó hangulatú volt a koncert, hogy még aznap a következő évre is visszahívtak minket.
A kiváló hangulat a vacsora alatt is folytatódott, ahol házigazdánk Albrecht Freiherr von Tucher báró úr tartott szóval minket. Régi vágású elegáns ember volt, csak mérsékelten engedett meg magának egy-egy kisebb mosolyt. Éreztük, hogy nekünk is mérsékelni kell magunkat, hogy viselkedésünkkel ne törjük meg az artisztokrata miliőt. Az est végén a különlegesen finom leitheimi bor után eljött a búcsú ideje. A báró diszkréten közölte velem, hogy az épületben nincs áram, így értelemszerűen megfelelő világítás sincs, ezért a második emeletre inkább velünk jön, hiszen jól ismeri a járást. Én azonnal rosszat sejtettem, hiszen színházi szemmel egy sötét ódon lépcsőház kiváló helyszín egy váratlan “geghez”. Abból is éreztem, hogy készül valami, mert Pista a szokásosnál is csillogóbb szemmel nézett ránk…..éreztük, hogy valamit tud amit mi nem.
Elindultunk a széles lépcsőn, amelynek hatalmas fordulói lenyűgözően vesztek a semmibe a nagy sötétségben. Pista váratlanul eltűnt. Néhány másodperc múlva bevillant, hogy még délután észrevettünk egy közel ötméteres partvist a falnak támasztva, amit nyilvánvalóan a belmagasságnak köszönhetően a pókhálók eltávolítására rendszeresítettek. Ekkor már bizonyosan tudtam, hogy az “éjszakai előadás” főszereplőjévé válik ez az eszköz, és azt is sejthettem, hogy Pista az én arcomba tervezi belenyomni a gigantikus partvist.
Elindultunk a lépcsőn, amikor a báró úr egy könnyed és elegáns mozdulattal elém ugrott, hogy felhívja a figyelmemet egy lépcsőhibára. Igyekezetében, hogy megmentsen egy esetleges éjszakai hasraeséstől nagyjából 2 méterre előttem haladt felfelé, amikor Pista (aki semmit nem látott abból, hogy a báró úr egyáltalában velünk van) az ötméteres partvist teljes erőből az öregúr arcába nyomta…. …. ….
A pár másodperces síri csend után a báró felüvöltött: “….oOÁÁÁHhh!”
Mi hárman a félhomályban tökéletesen láttuk, hogy mi történt és a vacsora után elfogyasztott alkohol hatására szó szerint térdre rogytunk a lépcsőn a röhögéstől. Ekkor eszmélt fel Pista, aki Toldi Miklóst is megszégyenítve jópár percig vízszintesen tartotta az ötméteres partvist, majd a bácsi arcától kissé elhúzta, és elhaló hangon csak ennyit bírt mondani : ” OH!… Entschuldigung…..”.
A báró úr, aki egész este a visszafogott eleganciájú arisztokrata viselkedésével mutatott példát, ekkor felismerte a helyzetet, és látta ahogy nevetve fetrengünk mögötte a lépcsőn, szabályos röhögőgörcsöt kapott. Úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult, igaz ezt csak sejthettük, mert a félhomályban csak öt ember zokogó vinnyogása hallatszott. Másnap a közös reggelinél nem jött szóba az eset…..