Nincs bocsánat!

>Néha a dolgok pont olyanok, amilyennek tűnnek.

A gyilkosság, az embertelenség, a háború, nem lehet más, csak pusztító. Olyan gyilok, mely nem csak az ember testét öli meg, a lelkét is. Azok lelkét is, akik csak messziről szenvedik el a borzalmakat.

Nézem a hálóra feltett képeket és sír a lelkem. Látom a gyönyörű barna szemeket, a nevető arcokat, a kacéran lógó és szélfútta göndör loknikat, a széles mosolyokat. Fiatalok, nagyon fiatalok, nem kellett volna még meghalniuk. Előttük állt az élet. Iskolások voltak, katonák, tanárok, zenészek, mentősök, orvosok, anyák, gyermekek. Csupa melegszívű, boldog ember, akik bizakodóan néztek a világra. Akik a jövőjüket tervezgették és szerelmük, házastársuk oldalán nevetnek a kamerába. Ennyi maradt emlékül. A kép, amin elsírom magam. A fiatal házaspár, három szöszi aprósággal ölelkeznek. A gyermekeik. Nem tudom a nevüket, soha nem ismertem őket, de gyászolom őket. Mint ahogy a többi ártatlan áldozatot is, akiket lemészároltak. Igen, nincs erre jobb szó. És erre nincs bocsánat.

Nézem az öregeket, akiknek járt volna még néhány boldog év. A néne a képen pár hónapos unokáját öleli. Ölelte. Ki tudja, a gyermek él-e. Teljes kibucokat mészároltak le, békés civileket.

Ki érti ezt? Nekem Izrael a szívem csücske volt mindig. Megadatott, hogy sokszor jártam ott és sok csodát is láttam.

S innen hadd folytassam a Kitárulkozás könyvemből egy, a Szent Földről szóló fejezet részletével.

„…akármerre jártam, azt éreztem, itt le tudnám élni az életem hátralévő részét. Ezeken a helyeken olyan megfoghatatlan jó érzés kerít hatalmába, annyira erős szeretet költözik belém minden és mindenki iránt, amit nem tudok megmagyarázni. Repkedek és ismerős arcokat keresek, akik ma ugyan idegenek, de tegnap… a múltban talán hozzám tartoztak…

Nem kell kinevetni, de hiszek az angyalokban… bár még nem láttam soha egyet sem, de hogy vigyáznak rám, az biztos.

Izraelben jártam, amikor erről először megbizonyosodtam. Egy nagyobb, idegenforgalmi vezetőkből álló társasággal utaztam Eilatra, a Vörös tenger meseszép üdülőhelyére. Egy olyan busszal mentünk Tel-Avivból, aminek, alighogy elindultunk, elromlott a klímaberendezése. Ezt még csak ki lehetett bírni, de én a buszozást soha nem kultiváltam, ha ugyanis leültem, hányinger kerülgetett. Így tehát álltam.

Senkinél nem volt olyan orvosság, ami elmulasztotta volna a hányingeremet, egyedül az állás segített. Azért kétszáz kilométer után már fájt a derekam, a lábam húzódott, a talpam égett… ja, a nyakam is kezdett megmerevedni, bár próbáltam ide-oda hajlongani, bólintgatni. Kisebb tornaórát tartottam magamnak, olykor lógtam a kapaszkodón, mint a gyerekek, próbáltam valamilyen életet felfedezni a sivatagban, hogy ne unatkozzak, közben a melegtől a szemem is alig bírtam nyitva tartani.

Éppen az egyiptomi határnál jártunk, a nyílegyenes utakon csak úgy száguldott a fiatal sofőr. Jobbra sziklafal, balra szakadék, balra szikla, jobbra a mélység. A táj gyönyörű volt, a buszban viszont már mindenki aludt, így csak engem nyűgözött le a monotonságában is felkavaró szépségű vidék.

Irigykedtem azokra, akik tudnak aludni, de csak addig, míg előre nem néztem. Ott ugyanis olyan látvány fogadott, amitől azonnal kiment az álom a szememből, hiszen a sofőr feje a kormányra billent. Akkorát dobbant a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről, de szerencsére van egy jó tulajdonságom, ha baj van, azonnal tudom, mit kell tennem. Nem bénulok le, nem tátom a számat, cselekszem. Most is úgy rohantam előre, mint az őrült, s megráztam a sofőr vállát. Ijedten nézett rám barna szemével, majd hatalmasat fékezett és… megálltunk.

Mindenki felkelt a csikorgó fékezésre, és negyvenöt ember szörnyülködése közepette leszálltunk a buszról. A sofőr, akit láthatóan nagyon megviselt az eset, aludt az árnyékban egy órácskát, és csak utána indulhattunk tovább. Amikor vége a bajnak, rendszerint kezem-lábam elkezd remegni, így történt ez most is. Nekem még akkor is erőtlen volt a lábam az ijedtségtől, amikor felszálltam a buszra. A többiek nem hagyták abba a háborgást, szidták a felelőtlen sofőrt.

A helyi kísérőnk ekkor odajött hozzám, a kezembe adott pár szem kis fehér bogyót, vegyem be, ettől elmúlik a hányingerem. Ez nagyon fura volt. Olyan természetességgel vette elő a pirulákat, mintha nem is órákkal ezelőtt kértem volna tőle valamit a hányingeremre, hanem abban a percben. Ránéztem, de semmit nem láttam az arcán, kerestem a hazugsága miatti bűnbánat bármilyen aprócska nyomát, de nem… semmi… Ne azzal törődj, mi volt pár órája, ezt mondta a szeme… most itt a gyógyszer, vedd be. Ez a lényeg. Ráadásul igaza lett. Alig telt el pár perc, és le tudtam ülni.

Eleinte nagyon, de nagyon haragudtam rá, miért nem adta ezt az első kilométerek után, hiszen látta, hogy kínlódok, hogy immár kétszáz kilométert jöttünk, és én csak állok, állok… irigy vénember, gondoltam, pedig nem lehetett csak tíz évvel öregebb, mint én. De nekem akkor ő volt a megtestesült gonosz.

Ma már tudom: a lehető legjobban tette, hogy nem adta ide a bogyócskákat, hiszen, ha én is leülök és elalszom, nem menthettem volna meg negyvenöt ember életét.

Ennek így kellett lennie.”

Címkép: A Hamasz támadás első napján kivégzett, lelőtt izraeliek