Illetlenségek özöne

>Ez az írás kizárólag illetlenségekről szól. Nem azért, mert “csiklandós” ügyeket szeretnék megírni, hanem amiatt, mert akiről szó lesz, hozzám egykor közelálló, érdekes egyéniség volt. Mivel már rég nincs közöttünk, élete furcsaságainak felidézése sem őt sem szeretteit már régesrég nem sérti, bántja.…Introvertált volt és nagyon intelligens. Jóképűnek nem volt mondható, intellektusa volt igazán vonzó, de természetesen mint annyian kortársai közül, ő is tudatosan alulválasztott, felesége, s két gyermekének anyja egyszerű, vidéki háttérrel büszkélkedő, de egyetemet végzett hölgy volt. (Könyvtár, ruhatár-kaptár szakosként végzett, ahogy a “komoly” közgázos egyetemisták gúnyolták e szakot).
)Legyen most pár percre barátunk ez az introvertált, remek intellektus, aki introvertáltságát és élete nagy részében fékezhetetlen, nők iránti, kizárólag testi vonzódását egyaránt otthoni környezetének, vagyis szüleinek köszönhette. Apjánál hangosabb, erőszakosabb, sokféle gerjedelmét sohasem titkoló embert Barátunk nem ismert. Anyja szerényen, szepegve, a konyhában olykor titokban sírva tűrte férje dühöngéseit, nőzéseit, hiszen évtizedekig ő is egyike volt férje “kedvenc” tárgyainak. Az apa fiait “szigorúan, de igazságosan” nevelte, ellentmondást nem tűrően, vitái monológokká sekélyesedtek, s ha bármelyik fia a legkisebb ellenvetésnek adott hangot, rádörrent, majd a bejárati ajtót sem csukta be és elviharzott. Barátunk úgy érezte, hogy fojtogatja az otthoni légkör, de egy-egy fiatal lány, akár férjezett nő ölében megtalálta saját felszabadítását.

Minden nő fontos volt neki- hogy újra átélhesse a szabadság szédítő mélységeit és magasságait. Csak az intim helyzetekben érezte ezt, mert mindennapjai egyébként számára ridegek, kötelességekkel megpakoltak és főleg kimondott és kimondatlan elvárásözönökkel voltak teli. Nem mondhatta meg a feleségének sem hogy mindezt mérhetetlenül unja. Nem mondhatta meg alkalmi barátnői egyikének sem, hogy ő csak szabad szeretne lenni. A gyerekeit nagyon szerette, férji kötelességeit mindig teljesítette, karrierre nem vágyott, az előléptetést sem várta, legyintett, hiszen a sikerélmények többsége banális volt számára, az sem érdekelte. Kollégái, néhány barátja mindezek ellenkezőjeként, törtettek, előszobáztak, úgy görbültek meg főnökükkel beszélve, mint akiknek lumbágójuk van, vagyis bármit megtettek az “önérvényesítés” érdekében.

Hiába tudott több nyelven remekül, hiába írt hiánypótló tanulmányokat, igazi elismerésben tulajdonképpen sohasem volt része. Na de a nők! Ők bezzeg rajongtak érte, fiatal és idősebb egyaránt, ő pedig nem nagyon válogatott. Mindaddíg amíg bármilyen testrész vonzónak találtatott, ő azonnal kész volt az együttlétre. Visszafogott stílusa, öniróniával kevert humora mindig (kivétel nélkül!) célba ért. Egy gyönyörű április napon szakmabelijével találkozott, utána bekukkantott a kávéillatot eregető egyik szobába is, persze gyanútlanul. Kapott kávét, de majdnem magára döntötte a csésze tartalmát, mert aki főzte neki (szintén kolléga) elbűvölte. Az alakja tűnt fel (természetesen) először neki. Aztán percek múlva kiderült hogy ez a nő okos is. Nehezen, de összegyűjtött egy hét múlva újabb “muszáj oda mennem” ürügyet, s ismét bement kávézni abba a szobába. Így ment ez hetekig, s egyszer úgy időzítette a “látogatását”, hogy együtt menjenek el ezzel a számára nagyon jó nővel. Órákig sétáltak, nem történt semmi, ő pedig kissé révülten állapította meg, hogy felnőttként, életében először szerelmes. Helyzete miatt azonban ez pusztán egy viszony volt. Aztán komolyodott a dolog, a nő egyre többet cirkuszolt, ő pedig tűrte, mert tudta, hogy szereti őt. Mindegy volt hol vannak, buszon, parkban vagy moziban, elég volt egymásra nézniük és azonnal a nő lakására rohantak.
Másfél évig tartott a szent őrület, tele szélsőséges helyzetekkel, ami a nőt arra késztette hogy elmondja neki: nem miatta kellene elválnia, hanem saját maga miatt. Aztán a nő szakított vele. Egy évvel később elvált, s addigra az is kiderült hogy a látszólag igazán egyszerű lelkületű felesége havi jelentéseket írt róla, s legjobb barátairól a III-as BM ügyosztály egyik alkalmazottjának.
Évizedekkel később találkozott (egykori) igaz szerelmével, aki külföldön élt, de olykor hazalátogatott. Barátunk használta őt és kihasználta, megtehette, hiszen ez az “ambíciózus, önérvényesítő” hölgy sokkal jobban élt mint ő, miért ne, gondolta, van neki pénze, mi meg csendben rohadunk itt tovább. Egy hazatérésekor felhívta a nőt, hogy látogassa meg a kórházban, igazán semmiség a baja, de szeretné őt látni. A nő az elkövetkező egy hónapban amíg Európában volt, mindent megtett, hogy Barátunk életben maradjon, de túl késő volt. Amikor utoljára meglátogatta az intenzíven, tudta, hogy Barátunk már kilépett a saját életéből, nem ő fekszik a kórházi ágyban, nem ő válaszolgat a nő (ál)kérdéseire, Barátunk már másutt élte introvertált, szűkszavú életét. Aztán a nőt felhívta a sok szerető közül az egyik, hogy jöjjön elbúcsúzni “mindannyiunk” barátjától. Felesleges volt neki odamennie. Később elmondták neki, hogy Barátunk már nem volt magánál, négy nő állta körbe az ágyát, megvitatták az egészséges táplálkozás legfontosabb összetevőit, egyetlen egyben sem értettek egymással egyet, kiabáltak, összevesztek, majd a gépek egyikének sípolására hallgattak el.
Barátunk teste is követte a lelke már rég eltávozott részét. Az egykori szeretők telefonszámot cseréltek, némelyikőjük törölgette a szemét, majd minden jót kívántak egymásnak. A nő nagyon messze volt már, a temetéséről a napilapok egyikében olvasott, s megnyugodott, hogy nem neki kellett búcsúbeszédet mondania. Hiszen csak azt tudta volna mondani Barátunkról, hogy imádták a nők. Ő csak szerette.