Posted by Tardos János
>Na, ezt sem így képzeltem otthonról. Hogy gyanútlanul elsétálok a Barbès nevű brooklyni kocsmába, hogy a filmvászon után végre élőben is lássam Bálint Esztert (a Florida a paradicsomból, Jarmusch 1984-es fekete-fehér filmjéből), s akkor odalép hozzám egy rabbi…
Szóval az idei talán legszebb késődélutánon üldögéltem nagy dohányozva a kocsma előtti padon, mikor lélekszakadva jött ez a kedves, fiatalos rabbi, csak úgy szálltak utána fehér gyolcsinge hosszú rojtjai, s kérdi nagy lihegve, hogy zsidó-e vagyok. Nem könnyű kérdés, most tulajdonképpen hosszas önvizsgálatot kellene tartanom, de érzem, hogy erre nincs idő. Rábólintok tehát, ráhagyom, annál is inkább, mert megsejtem, hogy itt nem a szokásos bűnbakkeresésről van szó. Esetleg nyert a lottón, és most szét akarja osztani a milliárdjait a környéken lebzselő zsidók között, végül is ezt sem lehet eleve kizárni.
De nem, arról van szó, amit nem gondoltam Brooklynról, különösen nem erről a 9. Avenue környéki részről, hogy nincs ki a tíz felnőtt zsidó férfi a templomban, hogy méltón elbúcsúztathassák a szombatot. Nem bánom, a koncert még nem kezdődött el, éppen mehetek is, bár figyelmeztetem: azért arra ne számítson, hogy majd előolvasok vagy mi, legfeljebb illedelmesen nézem, hogyan davenolnak.
De nem én vagyok a tizedik, két zsidó még mindig hibádzik. A kis rabbi megmutatja, merre van a zsinagóga, aztán tovább rohan, cikkcakkban, végig az utcán. Nyakunkon a naplemente.
Felballagok a zsinihez, három felnőtt meg egy gyerekzsidó üldögél a lépcsőn, jobb híján viccelődnek, egy biccentéssel tudomásul veszik, hogy csatlakozom hozzájuk. A rabbi lelkesedése közben mit sem veszít intenzitásából, a fény sebességét megközelítően cikázik fel és le az innenső és a túlsó járdán, gyakorlatilag minden arra sétálót letámad, egészen nyilvánvalóan portorikói bevándorlóktól is megkérdi, nem zsidók-e véletlenül, s látszik rajta, hogy most bármilyen füllentéssel beérné. Az emberek tiltakoznak, hogy nem, ők nem zsidók, vagy ha azok is, szemérmetlenül letagadják, sietnek az esti programjukra.
Mi a lépcsőn csak röhögcsélünk, az egyik pofa eljátssza az összes lehetséges reakciót: „mér, látszik?”, „te jó isten, anyám erről nem szólt egy szót sem” és ilyenek. Nem úgy néz ki, hogy ma összejövünk tízen, legalábbis nem naplemente előtt, és igazság szerint már Bálint Eszter is felhangolta a hegedűjét – gondolom. Nem az, hogy mehetnékem van, de mégis. Végül a kis rabbi becsönget szemben egy házba, valami David nevű fiatalember lakik ott, szerencsére otthon van, és hajlandó is átjönni. Aztán feltűnik a messzeségben egy idősebb, fekete kalapos férfi, Mordechai az, a rabbi messziről felismeri, ujjong, gyorsan beterel minket a templomba.
Nem mondom végig, elég legyen annyi, hogy persze engem szúrt ki, hogy forogjak a tórával, alig bírtam felemelni, váratlanul nehéznek bizonyult. Ő ijedten utánakapott, de nem történt nagyobb baj, csak a kölcsönkapedli esett le a fejemről. Lehajoltak érte, megint a fejemre csavarozták. Aztán le kellett ülnöm az első sorba, a tóra még mindig a vállamon, szépen visszatették rá a huzatot, sétálhattam fel vele a tóraszekrényhez. A samesz ott átvette tőlem a nehéz terhet, ráhúzta a függönyt a tórára, aztán ámin, lassan tényleg kiment a szombat.
Még sorra lejattoltak velem, veregették a vállamat, hálaimát rebegtek.
Rohanva épp visszaértem a Bálint Eszter elejére.
Így aztán eljött a vasárnap Brooklynban is, mint mindenütt másutt, az egész világon.