Hiánycikk

Szakonyi Péter
>Azt a csodálkozó pillantást nem lehet elfelejteni, amit még a ’90-es évek
végén egy polgármesteri irodában rögzített agyam. Az ügyintéző hölgy
szinte megdermedt, amikor egy általa nem ismert pasas – ez voltam én –
kéztördelés és mézes-mázaskodás helyett az alábbi mondattal
szakította félbe a láthatóan munkaundorban szenvedő asszonyt:

-Drága hölgyem, én az ön főnöke és munkaadója vagyok, ami
bizonyára újdonság az Ön számára. De, ha én nem itt, ebben a
faluban fizetem az adómat, akkor önnek hamarosan nem lesz
munkája. Ezért kérem, hogy már csak erre való tekintettel is
intézze el ügyemet, amilyen gyorsan csak lehet…

Az ügyintéző hölgy mély döbbenetét nehéz lenne szavakkal leírni. A fenti
mondatokat érezhetően és láthatóan gyomorszáj-ütésként érzékelte,
majd hosszú perceket követően – így visszatekintve kicsit érthetetlenül –
láthatóan felgyorsult az ügyintézés.

Abban ugyan ma sem vagyok biztos, hogy teljesen magáévá tette
“különös” érvelésemet, de annyi bizonyos, hogy életében talán először
elgondolkodott azon, hogy vajon kinek a pénzéből kapja a fizetését.
A vicc az, hogy akkor még hittem a pedagógia erejében és ebbéli
“szenvedélyemet” másutt is kiéltem. Például a cipőboltban, ahol a
láthatóan vevőundorban szenvedő hölgyhöz a következő mondattal
fordultam:

– Drága hölgyem, kérem döntse el azt, hogy ön mi, és én mi vagyok.
Ha ugyanis én vagyok az eladó, akkor mindent megteszek azért,
hogy legjobb tudásom szerint kiszolgáljam önt. Olyan cipőt találjak
önnek, ami tetszik, és árban is megfelelő. De ha nem így van, és
ön az eladó, én pedig a vevő, akkor arra kérem, hogy ön is tegye
meg ugyanezt!

Mondanom sem kell, hogy ezzel a mondattal sem
arattam fergeteges sikert a cipőboltokban. Jobb esetben őrült-
félnótásnak tartottak, akit azért – szánalomból talán – így-úgy
kiszolgáltak. Így ment ez éveken át – hol kedvesen, hol pikírt
módon, mert azt gondoltam, hogy a piacgazdagságba érve előbb-
utóbb hozzánk is megérkezik az ehhez passzoló üzleti kultúra is.

És akkor majd azt tapasztalhatjuk, hogy a boltban előre köszön az
eladó, majd megkérdezi azt, hogy mit óhajtunk. Kezét-lábát töri
azért, hogy pénzünket nála/náluk költsem el, és a végül pedig
megköszöni a vásárlást.

Sajnos, most már be kell látnom naiv voltam és pedagógiai-népnevelői
igyekezetem sehova sem vezetett. Több mint három évtizeddel a
rendszerváltás követően immár a második nem-szocialista generáció
nem tud úgy viselkedni, ahogyan azt egy üzletben szeretnénk. (Most
tágabb kontextusról ne is beszéljünk…)

A fenti felsorolt “alapok” sajnos ma ugyanúgy hiányoznak, mint a ’90-es
évek elején – sőt talán még rosszabb is lett a helyzet. Ugyanis az előre
köszönés rendre elmarad, utána viszont egy számomra viszolyogtató
szó/mondat következik:

Segíthetek? – netán: Miben segíthetek?
Eleinte ezt is megpróbáltam kiigazítani. Nem segítséget kérek, hanem
kiszolgálást! – mondtam erre és arra kérem az ifjú hölgyet, hogy inkább a
Mit parancsol? Mivel szolgálhatok? mondatokat használja. A
siker persze itt is elmaradt.
És feladtam ezt a megjegyzést is. Van azonban, amit néha még most
sem tudok szó nélkül hagyni:

Oda kell menni! – mondja az öntudatos dolgozó, amire néha még most is
felhorkanok. Hölgyem nem kell, hiszen itt nekem nem KELL vásárolnom,
javaslom helyette a Legyen szíves vagy a Kérem szót és máris jobban
hangzik.

A gyakorlat azt mutatja, hogy sok esetben még ezt, az amúgy egyszerű
figyelmeztetést sem érti az érintett, és személyes sértésnek veszi a pici
kiigazítást…

Szóval három évtizeddel a piacgazdaság – ismételt – bevezetését
követően itt és így állunk. Pedig ez igazán csak az alap. Olyan, mint a
napszaknak megfelelő köszönés, a kérem és köszönöm szó használata.
Ami szintúgy „hiánycikk”. És akkor hol vagyunk még a komolyabb
változásoktól? Ugye, értik mire gondolok…