Ne keverd össze a gimnáziumokat a Foxi-Maxival

Szűcs R. Gábor
Horn Gábor tévedése.
Horn Gábor a minap ezt találta mondani: “A világra szóló sikereket a két tudós az akkori iskolarendszer
ellenére ( persze egy-két zseniális tanár azért bele is férhetett …) saját tehetségének, elszántságának és
annak az innovatív és sokszínű – persze jóval gazdagabb- környezetnek, munkatársaknak köszönheti és
nem a rendszerváltás előtti borzalmas iskolarendszernek.” Nem egy-két kivétellel, hanem nagyon sokan,
merem állítani: többségükben ragyogó tanárok voltak. A “borzalmas iskolarendszer”‘ mellett is. Ha nem
lettek volna, valószínűleg be sem kerülök az egyetemre, Ugyanis, kedves druszám (ha szabad így
szólítanom a hozzám hasonlóan liberális honfitársamat): 1. magánszorgalomból, tanári vezetés, és főleg a
tudás megszerettetése nélkül nem juthat senki tanítványa sehová, 2. nem csak egy-két tanár, hanem a
tanárok zöme szakmailag és emberileg is nagyszerű volt. Volt olyan (fizika) akihez reggel hatra naponta
be lehetett menni felelni a jobb jegyért, s ha nem sikerül, nem írta be: nekem soha nem sikerült az ötös,
mégis a félév végén jelest kaptam, csak mert hónapokig naponta bejártam hajnalban felelni.
Irodalomtanárunk Szolzsenyicint olvasott fel, meg Garaudyt (akkor jött a Parttalan realizmus) és azt is
mondta, hogy tegyük az üres, kimosott szemetesládába az irodalom tankönyveket (a szöveggyűjteményt
nem!), és abból tanuljunk, amit ő mond az órán. Biológia tanárunk kiröhögtette Micsurint meg Liszenkót.
Akkor ismertette a DNS-t, mikor még épp csak hogy fölfedezték. Osztályfőnököm, aki latint és
matematikát tanított, meg fakultatív ógörögöt, zuhogó hőesésben eljött a lakásunkra, beszélt a
szüleimmel, mert egymás után két négyest kaptam latinból (szerelmes voltam, pont egy lányba, de ez nem
mentség). És Shakespeare-estet rendezünk. A legjobban menő darabokból adtunk elő részleteket (igaz, a
Coriolanus is benne volt, de csak mert az osztály nagyobbik része latinos volt, a többiek olaszosok-meg is
írtuk a leckéjüket, brahiból), és amikor megkérdezte a drága Szerdahelyi tanár úr, mi akarok lenni, azt
mondtam: egész életemben diák lennék a Rákócziban (Rakoczianum, volt egyetemi katolikus
gimnázium), Budán. (Pedig én pesti vagyok, felvételiznem kellett, mint körzetidegennek). Nem, tudom
pontosan megmondani, hány orvos, jogász, mérnök lett az osztályból közgazdász velem együtt kettő. Az
volt a kivétel, aki nem került be a felsőoktatásba.
Mondhatnád, hogy ez elszigetelt volt.
Nem volt az.
Anyai nagynéném magyar-francia szakos tanár volt a Fazekasban (éppen ezért nem oda jártam, nehogy
azt higgyék: rokoni kapcsolat, persze!). Már nyolcvan is elmúlt, amikor még franciául beszélgettem vele.
Alig volt olyan tanítványa, aki ne lett volna ott a temetésén a Kozma utcában.
Kitűnő iskolák voltak még a a Radnóti, a Móricz, Leövey Klára, a Kölcsey és még sok-sok más, elnézést,
ha valamelyiket kihagytam, a vidékieket meg nem ismerem, de azért onnan is lettek mindenféle díjasok.
ELLENÉRE? Egy gimnáziumba jártam Szívós Pistivel (nyugodjék békében), Hammerl László céllövő
olimpia bajnokkal, Harmatta János történésszel, Kun Miklós történésszel (Nyikolajként jött, és még
gyengén tudott magyarul), Huszti Péter színésszel, és legutóbb az onkológus főorvosomról derült ki, hogy
szintén oda járt. Már gyógyultnak nyilvánított, mikor még összejártunk beszélgetni. És nem ELLENÉRE.
Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy szocializmusban voltak jó dolgok is.
Csak az egész volt rossz.
De ez nem a jelenti, hogy az oktatási rendszer, mint most, elrothadt volna.
Kérlek, ne keverd össze a gimnáziumokat a Foxi-Maxival. és ahogy József Attila mondja: “nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet”, úgy én is azt mondom neked: nem muszáj minden áron múlt ellenesnek
lenni, ha ezt bizonygatni kell.