Posted by A sportvilágot sokkoló hír: „Oroszország jövő szeptemberben, a párizsi olimpia után Barátság Világjátékokat rendezne Moszkvában és Jekatyerinburgban.”
Sz. I. Nyilván dezsavű-érzése van annak, aki már elég régen él (a sportban). 1984-ben a szocialista országok bojkottálták a Los Angeles-i olimpiát. Rendeztek viszont maguknak – különböző helyszíneken – afféle pótolimpiát, a vívásét például a budapesti Nemzeti Sportcsarnokban. Akkor született a keserű mondás: „7-es busszal megyünk az olimpiára”. A sportal.hu-portálon a sportág kiváló szakírója, Füredi Marianne most interjút készített Stefanek Gertrúddal. A csapatban olimpiai bronzérmes, világbajnok (és legendásan csinos) tőrvívó annak idején részt vett és két aranyérmet nyert a „szocialista olimpián”.
A pótversenyeket a szovjet sajtó a Druzsba, vagyis Barátság néven emlegette, és annak nyomán az egész magyar média is.
Egy kivétellel! Arra még visszatérek.
A mostani, morbid orosz ötlet pótcselekvés arra az esetre, ha az orosz (és fehérorosz) sportolókat félig-meddig kizárnák az olimpiáról, illetve nem a hazájuk színeiben, hanem egyéni indulóként szerepelhetnének, nemzeti zászló és himnusz nélkül.
Stefanek Gertrúd az interjúban indulatosan reagált: „Korábban nem hallottam az orosz tervről, aztán viszont olvastam a híreket, és azt kell mondjam, megértem a kezdeményezést. Kényszerű megoldás, és szomorú, hogy erre sor kerülhet a mai világban. Bármelyik nemzet sportolójáról is van szó, nagy kiszúrás velük, hogy kizárják őket az olimpiáról! Ez teljesen szembe megy az újkori olimpiák megteremtőjének, Coubertin bárónak az elveivel, azzal a szemlélettel, hogy az olimpia legyen politikamentes. Újabb négyéves ciklust kibírni nagyon nehéz, sokan az életkoruk miatt sem reménykedhetnek még egy lehetőségben. A sportoló sokat áldoz az életéből, olykor az egészségéből is, hogy versenyezhessen, és mélységes ellenszenvet érez azok iránt, akik megfosztják őket ettől a lehetőségtől. Az oroszok sok sportágban, így vívásban is meghatározó szereplők, velük teljes a mezőny. Nem tudom, milyen felső hatalom tudná megvalósítani a vágyamat, én ugyanis úgy érzem, a sportolókat az eredményeik, és nem a politikai hovatartozásuk alapján kellene megítélni. Hangsúlyozom, az Olimpiai Charta szerint is ki kell zárni a politikát, hogy mindenki részt vehessen a versenyeken.”
Még egy fontos gondolat Grétitől: „Az olimpia elüzletiesedett, a rendezés maga is rengeteg pénzbe kerül, másrészt anyagi szempontok miatt megcsonkítanak egyes versenyszámokat, hagyományos sportágak alakulnak át vagy vesznek el. Nagyon szomorú, amit például az öttusával műveltek, rohanás lett belőle. Megértem, hogy fejlődni kell, de a hagyományok ilyen mérvű felrúgása fáj!”
Felidézte a pótolimpia eseményeit: „A bizonyítási vágy dolgozott bennem, úgy éreztem, kutya kötelességem megmutatni a magyar embereknek, hogy jók lettünk volna az olimpián. Emlékszem, az NDK-beli Götzével vívtam az aranyért, szoros volt az asszó, felfokozott állapotba kerültem a hangzavartól. Nagyon örültem a győzelemnek, és a dobogó tetején elsírtam magam. Csapattársam, az egyéniben bronzérmes Kovács Edit ekkor odasúgta: »Ne bőgj, ez nem az olimpia!« Erre még jobban sírni kezdtem.”
Ilyen emóciókat váltott ki a „Barátság”-verseny.
Amelyet a magyar sajtóban egyedül a Népsport nem nevezett így. Főszerkesztő-helyettes voltam, és a főnökömmel, Varga Józseffel konzultálva azt javasoltam: ne használjuk ezt a nevet, mert nem felel meg az emberek politikai ízlésének, csak tovább bőszíti őket. És ha a pártközpontban olimpiai eligazítást tartanak (tartottak!), álljon ki emellett. Azt válaszolta: „Szóba sem hozom. Egyetértek veled, nálunk nem jelenik meg Barátság-verseny!”
Viszont minek nevezzük? „Szocialista országok A kategóriás nemzetközi versenye.” A kollégák összerezzentek: „Ez szörnyű!” Visszakérdeztem: „Hát a valóság nem az?” Bár a birkózás a szívem csücske, a Budapesten rendezett kötöttfogású verseny idején mentem el nyaralni a családommal. Látni sem akartam.
Szófiába, a szabadfogásra viszont mennem kellett. Kiültem a lelátóra, de csak negyedóráig bírtam. Az járt a fejemben, hogy a világ legjobb szabadfogású birkózói versenyeznek ugyan, de az egésznek semmi értelme!
A kollégákkal szívesen el-elmentem sörözni, de arról ismert voltam, hogy sem a konyakot, sem a whiskyt nem szeretem. „Tudjátok, nekem ilyen paraszt gyomrom van” – mondtam, amikor mégis ezekkel kínáltak volna.
Hanem Szófiában három napot végig konyakoztam a sportcsarnok sajtóbüféjében, bolgár kollégákkal, kiváló barátaimmal. Hallottam, amint odabent bemondták, hogy valamelyik magyar versenyző mérkőzése következik, akkor bementem. Korrekt tudósítást küldtem haza, mellőzve mindenféle lelkesedést.
Konyakot azóta sem ittam.
Címkép: Stefanek Gertrúd az olimpiapótló verseny dobogójának a tetején. Petrovits
László/MTI/sportal.hu