Magyarázat mindenre

Reisz Gábor és Berkes Júlia kultúrharcról és kézműves filmkészítésről

Nem akartam remegő kézzel írni a forgatókönyvet, és ha A keresztapa tervét adjuk be, az se nyert volna – indokolja Reisz Gábor rendező a Válasz Online-nak, miért nem pályázott állami támogatásra a Magyarázat mindenre című, a magyar mozikban a héten debütáló filmjéhez, amely a Velencei Filmfesztiválon a Horizontok szekcióban elnyerte a Legjobb film díját. Producere, Berkes Juli pedig azt magyarázta el, miért nem működhet hosszú távon a modell, hogy csak lelkesedésből és külföldi támogatásból forgatnak. Az alkotókat kérdeztük arról is, jobb volt-e a támogatási rendszer Andy Vajna idején, és hogy miért nem lett kormányellenes film a Magyarázat mindenre, amelyben a liberális tanár sem szent és a kormánymédia újságírója sem főgonosz. Páros interjú.

– 2002-ben a választások két fordulója között viseltek kokárdát?

Berkes Júlia: Én nem.

Reisz Gábor: Én igen. Azt éreztem, hogy ez egy fontos pillanata a rendszerváltás utáni történelemnek. Azt nem ismertem fel, hogy ez egy kampányeszköz is, amely kirekesztő. Később fokozatosan eltávolodtam – nemcsak a Fidesztől, hanem általában csalódtam a politikában. Azóta csak március 15-én hordom a kokárdát. Nagyon szomorú, hogy míg ennek a jelképnek csak azt kéne üzennie, hogy összetartozunk, mára mégis pártpolitikai árnyalatot kapott. Egyébként már 2002 tavaszán volt bennem elbizonytalanodás baráti viták miatt is, és annak sem örültem, hogy én magam is elkezdtem figyelni, kin van és kin nincs, hogy aki meglátja rajtam, hogyan reagál.

– Mint a filmje főszereplőjére, akinek egy idős néni azt mondja a villamoson: milyen jó, hogy még vannak igazi magyarok.

Reisz: Igen, és én nem éreztem magam ettől jól. Akkor még nagyon függtem a szüleim politikai beállítottságától, és ők konzervatív, jobboldali politikai elhivatottságú emberek voltak.

– Honnan jött az ötlet, hogy a kokárda motívumán keresztül mutassa be a magyar társadalom „politikakárosult” tudatállapotát?

Reisz: Három éve, az SZFE-ügy kapcsán éreztem úgy, hogy az akkor 18–22 éves korosztály, amelybe én tartoztam 2002-ben, megkapta a saját kokárdás törésvonalát. Maga az ügy is felháborított. Három egyetemre jártam, tudtam, milyen, ha egy iskola rá akar erőltetni a diákokra politikai ideológiákat. Az SZFE-n soha nem tapasztaltam ilyet. Akkor ugrott be a történet, hogy egy fiú áll némán az érettségi bizottság előtt az öltönyében, amelyen március 15-ről kinn maradt a kokárda, és otthon azt mondja, azért bukott meg.

– Korábbi interjúiban elmondta, hogy nem is pályázott a filmtervvel a Nemzeti Filmintézethez (NFI) támogatásért. Miért?

Reisz: Ennek számos oka volt. Az egyik, hogy úgy éreztük, az NFI döntéseire rátelepedett az a fajta kultúrharcos szemlélet, ami magát az SZFE-ügyet is meghatározta. Nem akartam olyan helyzetbe kerülni, hogy remegő kézzel írom a forgatókönyvet. Akkoriban kaszálták el egy másik filmtervünket, aminek egyáltalán nem volt politikai színezete, de előfordult benne polgármester és sajtótájékoztató, és azon gondolkoztam, hogy vajon mi az, ami még belefér, és mi az, ami nem.

– Ezért utasították el a tervet?

Reisz: Nem hiszem. Egy másik forgatókönyvemet is szó nélkül visszadobták, amiben még ennyi közélet sem volt. Négyszereplős melodráma a szerelmi viszonyokról, nincs benne tanár és orvos, nincsenek benne politikusok. Még csak fejlesztésre sem találták érdemesnek. És eddigre már az elmúlt 15 év szinte összes meghatározó rendezője így járt. Emlékszem, akkor mondtam Julinak, hogy nem azzal van a baj, amit beadtunk, hanem a nevekkel, amelyek rá vannak írva. Ha A keresztapa forgatókönyvét adtuk volna be, az sem nyert volna.

– Nem lett volna poén csak azért is beadni? Csak hogy mit szólnak egy direktben politikai témához?

Reisz: A film terve 2021 decemberére állt össze, és 2022 nyarán már mindenképp forgatni akartunk. Nem akartam húzni az időt fölösleges körökkel. Ha beadok egy pályázatot, hónapokat veszítek el, és a végére nem kapok normális magyarázatot, hogy mi volt vele a baj. Az előző filmtervemnél egy évem ment el fölöslegesen. Egy egészséges filmtámogatási rendszerben a pályázó kapna visszajelzéseket, rendszeresen találkoznának vele. Aláírom, hogy a művészi egó sok túlzásra képes, és szívesen venném a jobbító kritikát, de semmi ilyesmi nincs. Zéró kommunikáció, zéró magyarázat.

– Mundruczó Kornél nemrég azt nyilatkozta, hogy bizonyos producerek már egyaltalán nem vagy alig kapnak pénzt, más előnyben részesített producerekkel szemben. Ennek fényében Berkes Júlia fog még pályázatot beadni az NFI-hez?

Berkes: Bár a tendenciák világosak, nem lehet mindig az a válaszunk, hogy nem pályázunk. Ebben a „mi és ti” rendszerben mi nem szeretnénk ezen a módon oldalt választani. Magyarországon ez az egy kapu van, ahol állami támogatást lehet szerezni. Egy producernek az a feladata, hogy biztosítsa a film finanszírozását, és nem engedheti meg magának, hogy ne mozgasson meg minden követ ennek érdekében. Ez ugyanis egy szakma, amiből embereknek meg kellene tudni élniük, ezért nem lenne tisztességes a színészekkel és a stábokkal szemben, ha nem is pályáznék. Nem megjelenni a buliban nekem gyerekes válasznak tűnik. Ugyanakkor pályázni komoly munka, és feleslegesen nem égetjük az energiákat vele, tehát akkor adom be, amikor minimális esélyét legalább látom a sikernek. A kérdés igazán az: mit kell letennünk az asztalra itthon, hogy ezt a minimális esélyt megkapjuk.

– Andy Vajna alatt jobb volt, mint most, Káel Csaba idején?

Reisz: Szerintem a Vajna-rendszer legnagyobb pozitívuma az Inkubátor Program volt, ami több elsőfilmes rendezőnek adott lehetőséget. A másik, hogy ha nem is őrületes költségvetésből, de mindenkinek volt lehetősége filmet csinálni. Azok a rendezők, akik még a korábbi kormányok alatt működő Magyar Mozgókép Közalapítvány rendszerében sikeresek voltak, rendre feltűntek ismét a nyertesek között, és értek el sikereket új filmjeikkel.

Berkes: Azért akkor sem csinálhatott mindenki filmet, nekünk is volt olyan pályázatunk, amit visszadobtak, de jóval több volt az esélye, hogy átmenjen, mint most. Mindig lehet elutasításra ok, ez így van rendben. De nem lehet előre lefutott, főleg nem ideológiai alapon.

Reisz: Lajos Tamás és Kálomista Gábor játékfilmterveit állítólag többször elhajtotta Vajna – hogy mi volt e mögött, azt nem hiszem, hogy meg fogjuk tudni. Ő nem értett igazán a művészfilmhez, Hollywoodban „nőtt fel”, de felismerte, hogy egy európai közegben a művészfilm fontos és értékes, és elég jól működtette a rendszert. Azért nem volt hibátlan. A döntőbizottságba szakmailag gyakran nem lehetett belekötni, de mégsem demokratikusan, szakmai egyeztetés során kerültek a helyükre, hanem egy személy döntéséből, és nem volt fix mandátumuk. Ha visszadobtak valamit, az nem a fiókba került, hanem a kukába került, mert esély sem volt egy új összetételű bizottságnál újra próbálkozni.